„A kiállítás egy nyitott mű, amely folyamatosan tud fejlődni.”

Simonovics Ildikó, a Kiscelli Múzeum művészettörténésze jegyezte társkurátorként a 2016. május 20. és október 2. között látható #moszkvater – a Széll Kálmán tér története című kiállítást. A tárlat a városi tér jelent is felölelő történetét és a különböző korszakokon átívelő emlékezetét dolgozta fel. Maczó Balázs történész rendezte a várostörténeti részt, Simonovics Ildikó pedig a Széll Kálmán tér személyes és kollektív emlékezetével foglalkozott, az ő kutatásain alapult a tárlat középpontjában álló, ún. emléktér. A kiállításhoz kapcsolódó kutatás fontos eleme volt a térhasználók megtalálása, emlékeik, tapasztalataik és tárgyaik kiállításba integrálása egy tematikus múzeumi gyűjtőkampány megvalósításával. Ezenkívül Simonovics Ildikó volt a felelős a városi tér és a helyszínen már korábban megvalósuló művészeti projektek bemutatásáért is, ami folytatta a személyes tárgyak kiállításba kerülésének lehetőségét. Az interjú középpontjában az együttműködési kísérlet állt az egykori térhasználókkal, potenciális kiállításlátogatókkal. A beszélgetés a kiállítás ideje alatt készült, 2016 júniusában. Simonovics Ildikó 2017 márciusától a Magyar Nemzeti Múzeum muzeológusa.
 
 
Tanulmányoztad korábban a részvételen és együttműködésen alapuló művészeti vagy múzeumi gyakorlatokat? Vagy kísérleteztél és intuitív módon dolgoztál?
 
Inkább kísérletező alkat vagyok, de a #moszkvater esetében nem is volt idő előtanulmányokra. Volt egy elképzelés a fejemben (illetve tapasztalat a Street Fashion Budapest projektből), hogy miként kellene működnie egy részvételi munkának, illetve kutattam az emlékezetemben: a Néprajzi Múzeum műanyag kiállítása mint példaértékű projekt iránymutatóként minden muzeológusnak „megvan” a fejében. Az Etnomobil (Néprajzi Múzeum) is beépült a múzeumi köztudatba, illetve a MaDok-programban dolgozó muzeológusok alapvetően nyitottak az új muzeológiai törekvésekre, és szeretnek kísérletezni. Nálam is ez a kísérletező szellem érvényesült. Ebből a szempontból inkább az intuitív, mint a klasszikus „tudományos” szférát képviselem. Így volt ez már a Street Fashion Budapest (SFB) projektnél is, ahol a streetfashionblogok és -oldalak, valamint az aktuális divatmarketingtrendek tanulmányozásával indult a munka, nem a kutatási módszertan elméleti kidolgozásával. Ez a megközelítés egy olyan, gyorsan változó műfajban, mint a street fashion, célravezetőbbnek bizonyult. A #moszkvater kiállításhoz pedig egyszerűen technikai okok miatt nem volt idő a kutatási módszertan elméleti kidolgozására.
 

Mutasd be röviden a kiállítást – és a saját szereped a munkában!
 
A #moszkvater – A Széll Kálmán tér történetével két vonalon dolgoztunk: Maczó Balázs a történeti szálon indult el, levéltári és könyvtári források alapján kutatott, így próbálta felgöngyölíteni a tér történetét, valamint megtalálni a korszakkal és a térrel foglalkozó kutatókat. Nekem ez nem a szakterületem, és noha várostörténeti osztályon dolgozom, nem éreztem testhezállónak ezt a helytörténetre fókuszáló módszert. Azért is sodródtam az oral history, a gyűjtőkampány és az emléktér kialakításának terve felé, mert ahhoz volt fogódzóm, annál a pontnál éreztem, hogy tudok kapcsolódni. Oral history típusú kutatással már korábban is foglalkoztam, akkor a hiány inspirálta a módszer használatát: ha lett volna kellő mennyiségű és tartalmú levéltári anyag, írott és tárgyi forrás a szocialista időszak divattörténetének kutatásához, akkor a divatiparban dolgozókkal készített interjúim nem elsődleges forrásként, sokkal inkább a személyes érzelmek és nézőpontok, a szakma és az egyén mindennapjainak, valamint az egyes munkafolyamatoknak a megismeréséhez szolgáltak volna kiindulópontul. Ugyanakkor kutatóként és muzeológusként azért is tartom fontosnak az oral historyt, mert további forrásokhoz (az emberek tulajdonában rejtőző dokumentumokhoz és tárgyakhoz) is utat nyit. A #moszkvater gyűjtőkampány is erre épített. Így végül az én feladatom lett ennek a résznek a kidolgozása, valamint a társművészeti projektek kiállításba emelése.
 

Milyen célcsoportot, kit szerettetek volna megszólítani a felhívással? Hol hirdettetek?
 
A kiállítás célközönsége „9–99” éves korig terjed. Viszont az, akit az emlékgyűjtéssel meg akartunk szólítani, inkább a húsz feletti korosztály volt. Legeredményesebben az idősebb generációt sikerült bevonnunk – a legidősebb adatközlőnk és tárgykölcsönzőnk 95 éves volt. Ebben a korosztályban a Helyi Téma és a kerületi újságokban közzétett hirdetés bizonyult célravezetőnek, az online kampány kevésbé. Ennek ellenére most is azt gondolom, hogy az online terjesztés is fontos, hiszen az unokák, gyerekek és ismerősök révén elérhetjük az offline közönséget is, erre volt is példa. Viszont kicsit későn kezdtük terjeszteni a felhívást. 2015 novembere túlságosan közeli időpont volt a következő év áprilisi pop-up kiállításhoz. Eredetileg már a pop-up kiállítás nyitása előtt véglegesíteni akartam az anyagot. A nyitott mű gondolata ekkor merült fel, mert az idő szűke miatt nem tudtuk lezárni az anyagot. Előnyt kovácsoltunk a hátrányból, ami a kommunikációban is jól működött.
 

Hogy zajlott a munka, milyen fázisokat tudnál megkülönböztetni? Még most is tart az tárgyak gyűjtésének folyamata?
 
2015 novemberétől 2016 márciusáig tartott a Moszkva téri tárgyak és emlékek megtalálására irányuló pályázati felhívásunk. Időközben többször is meghosszabbítottuk, mivel kezdetben nem jött elegendő anyag. A pályáztatás szempontjából sajnálatos, hogy éppen az áttöréskor, amikor elkezdtek jönni a jelentkezések, akkor kellett a social media/közösségi média időzítéseknek megfelelően lezárni a kampányokat. A kiállítás szempontjából viszont jó, hogy így alakult, hiszen így a tárlat lehetett a további gyűjtőfelület. A nyitott mű koncepciója az interaktivitásra is hatással volt, hiszen továbbra is hozhattak be tárgyat a látogatók, vagy írhattak személyes emlékeket a kihelyezett órák melletti papírokra. Az üres polcok az emlékhagyás lehetőségét vizuálisan is nyomatékosították. Míg a leírt történeteknek az óracetlik szabad folyást engedtek, a tárgyi emlékeknek kurátori szűrön kell átesniük, hogy mindenképpen a hozzájuk fűződő személyes történetekkel együtt épüljenek be a már meglévő emlékszövetbe. Azaz a nyitott mű koncepció eredményeképpen a kiállítás maga is inspirált: sokaknak csak itt vált érthetővé, hogy mit jelent nekünk, muzeológusoknak a „Moszkva téri tárgy” fogalma. Mondjuk tárgy eddig nem érkezett, de szövegek igen, a Múzeumok Éjszakáján például 4-5 újabbat kaptunk.
 
A tárgybehozás alapvetően jól működik a nagyközönségnél, gondoljunk például a Néprajzi Múzeum műanyag kiállítására! De míg műanyag tárgy minden háztartásban tucatjával akad, addig Moszkva téri tárgya nagyon keveseknek van. Hamar rájöttünk, hogy ebből a kampányból nehéz lesz számszerű sikertörténetet kovácsolni. Mégis bátran mondhatom, hogy büszke vagyok, mert a történetek és személyes tárgyak összefonódásából nagyon kivételes, helytörténeti fókuszú, privát kollekció állt össze.
 

Mi volt a fő stratégia, munkamódszer, amellyel dolgoztál?
 
Amikor láttam, hogy nem abban az ütemben érkeznek az anyagok (tárgyak, fotók, szövegek), ahogy gondoltam, elkezdtem én felkutatni az interjúalanyokat. Egyrészről szerencsésnek bizonyult, hogy volt közöm a térhez, mert így az ismeretségi körömben kereshettem először. Ők csak kis szegmensét fedik ugyan le a térhasználóknak, mégis ez a szubjektív irány, a régi ismeretségi kör nyújtott segítséget, hogy megtaláljak másokat. Így jutottam el BKK-s kontaktokhoz (villamos- és buszvezetőkhöz), a hamburgerárushoz, vagy Vitézy Dávidhoz. Ez a szerkezet, az átszövődő, egymásra referáló interjúk (az ún. hólabdamódszer) adták a motort, hogy folytassam a munkát.
 
A tér három budai elitkerület határán helyezkedik el, itt tényleg megfordul a társadalom teljes spektruma. Kérdés, hogy ez hogy tud visszajönni a kiállításon. Az interjúalanyok kiválasztásában a térhasználatot tekintettem kiindulópontnak. Félő volt azonban, hogy sem időben, sem térben nem tudom megtalálni az emberek minden csoportját. A térhasználat alapján több száz interjút is készíthettem volna, amire elegendő idő és pénz hiányában nem volt lehetőség, ezért szelektálni próbáltam, illetve a művészek és társadalomkutatók által már korábban feldolgozott csoportok anyagait egy az egyben igyekeztem beemelni. Így engedtem el például a hajléktalan interjúalanyok keresését, mert Pőcze Flóra társadalomkutató – aki résztvevő megfigyelőként két hónapot ott töltött a Moszkva téren – már elvégezte ezt a munkát, és elég, ha vele készítek interjút, és bemutatom a könyvét. Sajnos nem értem utol, pedig elég sok szálon kerestem őt.
 
Az elmúlt évtizedek művészeti projektjeinek tanulmányozása kapcsán merült fel, hogy a feketemunkások és hajléktalanok jelenlétét a Ludwig Múzeum Gravitáció (2003) projektjének munkáin keresztül lehetne leghatásosabban bemutatni. Sugár János Időjárőr című projektje nemcsak mint önálló public art projekt kimagasló, de kapóra jött számomra az interjúalany-űrt kitöltendő is. A fizetségért diktálók köre a társadalom olyan rétegeiből verbuválódott, akik normális esetben nem kapnak széles nyilvánosságot: hajléktalanok, feketemunkások, járókelő hétköznapi emberek, diákok. Sugár célja a projekttel „egy olyan dokumentum létrehozása volt, amelynek jövőbeli dokumentum-értéke – pont azért, mert senki számára nem tűnik fontosnak – kiszámíthatatlan”. És valóban, a #moszkvater kiállításban kétszeres minőségben is fontossá vált. De Beöthy Balázs pénzosztása, valamint Németh Ilona lakókapszulája is ilyen volt. A japán lakóhelyek inspirálta művel a művész eredetileg nem a hajléktalanok problémáját szerette volna megoldani, mégis ők vették birtokba, s így a funkcióváltással a máskülönben nehezen bemutatható térhasználat is helyet kapott.
 
Tehát a szelekció a térhasználatra épült, szerettem volna, hogy minden társadalmi csoport képviselve legyen. Élettér (helyi lakosok, legális várakozók, bulizók és illegális lakosok, csövesek), a munka világa (BKV-dolgozók, árusok és illegális árusok) és az átutazók.
 
A munka során rájöttem, hogy akkora az anyag, hogy számos különálló kiállítást lehetett volna készíteni #moszkvater témában. Az egyik ilyen altéma a fiatalok és a Kalef Moszkva tér lehetett volna. Személyes érintettségből, illetve mert a kalefozókkal ellentétben a moszvaterezőkről nem készült dokumentumfilm, a nyolcvanas és a kilencvenes évek elejének fiataljaival készítettem a legtöbb interjút. A kalefozókkal viszont nem kezdtem el interjúzni, mivel szerencsére azt a korszakot Kisfaludy András nagyon jól feldolgozta dokumentumfilmjében. Egy kalefozót azért én is megkerestem, mert tárgyakat reméltem tőle: Újlaki Dénessel a személyes emlékeken túl nemcsak tárgyak – a szalagos magnó és bakelitlemezek – érkeztek a kiállításhoz, hanem a zenei tematika is. A kalefozóktól és a magnósklubból indult el a fiatalság és zene tematikája, amely átvezető szálként működött a történeti és művészeti rész között.
 
Végül úgy érzem a térhasználat széles palettáját sikerült valamilyen módon megjelentetni az emléktérben: interjúkon, zenei klipeken, fényképeken, filmeken, dokumentumfilmeken és animáción, valamint tárgyakon keresztül. A #moszkvater projekt 41 interjújából készült válogatást, a közönség érdeklődésére bízva, interaktív videoválasztós program segítségével jelenítettük meg egy hatalmas, osztott képernyőjű felületen, és kulcsszavakkal segítettük a választást. Nyilván kihívás egy kurátornak, hogy a szerteágazó, sokféle és terjedelmes anyagot befogadhatóvá tegye, és még nagyobb a nézőnek, hogy befogadja.
 

Készül-e a kiállításnak katalógusa, tervezitek-e, hogy egy honlapon is megjelenjen a videoanyag? Illetve, hogy látod, mennyire tudott integrálódni az intézménybe a projekt?
 
Tervezünk egy tanulmánykötetet, amelyet Maczó Balázs állít össze. Mivel a divat és a Moszkva tér viszonyával sajnos már nem volt időm foglalkozni, én az oral history kutatásból, interjúkból válogatnék össze szerkesztett részleteket. A tárgyakat zömében kölcsönöztük. Egy konkrét tárgyat, az idős interjúalanyunk korcsolyáját, megvásároljuk a gyűjtemény számára, de amúgy nem érkeztek felajánlások arra, hogy a tárgyak a gyűjteménybe kerüljenek. A hétköznapi szemlélő számára ezek mindennapi, esztétikai értékkel nem, vagy alig rendelkező darabok, miközben viszont nagyon személyes tárgyak, melyektől, ha eddig megőrizték őket, nem szívesen válnak meg tulajdonosaik. A régi metrós egyenruhát még lehet, hogy nekünk ajándékozza a tulajdonosa. A fotókat is szkennelésre kaptuk, és nem a gyűjtemény számára, csak a kiállításhoz.
 
Az egykori Moszkva téri óra tartós letétbe került hozzánk, a tartóoszlop a múzeum tulajdona. Bennem felmerült az is, hogyha az órának ekkora a közösségteremtő ereje, akkor a folyamatos nyilvánosság volna a megfelelő utóélete. Erről jut eszembe: a vándorló óra, mely a kiállítás reklámkampányának a része volt, egy hagyomány nélküli, unikális projekt a múzeum életében. Szabolcs Jánosnak, a kiállítás látványtervezőjének az ötlete, hogy az óra kicsinyített mása vándoroljon Budapest közterein, és az arra járók készítsenek közös képet vele, majd töltsék fel a múzeum Instagram-oldalára. Az apropó éppen az volt, hogy az igazi óra immár a gyűjtemény része. A formabontó ambient kampánynak a tervezettnél kisebb közösségépítő szerepe, de annál komolyabb kommunikációs értéke lett.
 

Mennyiben tekinthető a Street Fashion Budapest projekt egyfajta előzménynek, ami az együttműködésen és részvételen alapuló múzeumi gyakorlatokat illeti? Mi a két kiállítás viszonya egymáshoz?
 
Ott egy adatközlő felületet hoztunk létre – ami ide sem ártott volna –, de a Street Fashion Budapest oldalnak bő egy év kellett, mire magától működni kezdett. Viszont megkönnyítette a munkát, hogy sokkal jobban körülhatárolható volt a célcsoport: aki blogokat néz, aki kellőképpen exhibicionista, divatszerető. Ők online kommunikációval, a Facebookon keresztül elérhetők voltak. Így könnyebben meg tudtam határozni azokat az alapokat, eszközöket és célkitűzéseket, amelyek szerint a projektet fel tudtam építeni. Az SFB-nél a nyereményjáték és a közösségi akciók nagy vonzerőt jelentettek. A #moszkvaternél már nem tudtunk ezzel operálni, a nyereményekkel nem tudtunk széles kört megmozgatni. Az SFB-nél már az első pályázatra nagyon sok kép érkezett, és az embereket motiválta, hogy 100 000 Ft értékben lehetett ruhautalványt nyerni, ezáltal jobban meg tudták fogalmazni, hogy ők miért pályáznak. Az SFB 2010-es projekt, azóta egyre nehezebb megszólítani az embereket. A múzeumnak pedig nincsenek is olyan potenciáljai és hívószavai, amelyekkel nagyobb közönséget meg tud mozgatni. Ami az SFB-nél működött, az most nem jött össze, de a #moszkvater összetettebb és problematikusabb feladat volt. A kampány legértékesebb hozadéka végül a már említett 95 éves interjúalanyunkkal felvett kapcsolat lett. Ez úgy történt, hogy valaki olvasta a Budai Polgárban a felhívást, elmesélte a szomszéd Marika néninek, aki lelkes lett az ötlettől. Adatközlőinket a személyes kötődés és az emlékeik közreadásának vágya motiválta, nem a nyeremény. Az SFB-nél a weboldal volt a középpontban, ez gyarapodott az emberek aktivitásán keresztül, az interjúzás itt a gyűjtőkampány kiegészítéseként, kiteljesedéseként szolgált. A kiemelt emberekkel, az év arcaival gardróbfelmérés és mélyinterjú készült, és egy öltözetük bekerült a múzeum gyűjteményébe. A #moszkvaternél az interjú volt az alap, és ahhoz rendelődtek az emléktárgyak.
 

Milyen nehézségek, problémák merültek fel munka közben? 
 
A legnagyobb kihívást az jelentette, hogy a templomteret alkalmassá tegyük a történeti kiállítás megrendezésére. Egyértelmű volt, hogy a rengeteg mozgóképes anyaghoz nagyméretű vetítések kellenek. Még akkor is, ha ezt az idősebb korosztály nem feltétlenül szereti. A hatalmas és impozáns templomtér betöltésére máskülönben nem lettünk volna képesek. Abban ugyanis egyetértettünk kurátor társammal, Maczó Balázzsal, hogy semmilyen értelemben sem szeretnénk mini Moszkva teret építeni a templomtérben. A teret és annak agorajellegét a szimbólummá átlényegített lebegő óra és a köré rendezett ülőalkalmatosságok, a történetekkel felcédulázott vekkerek idézték meg.
 

Mit jelent számodra az együttműködésen és a részvételen alapuló gyakorlat a muzeológiában? Szerinted milyen korszakok/témák feldolgozására lehet alkalmas leginkább ez a módszer?
 
Véleményem szerint az együttműködésen és részvéten alapuló gyakorlat a kortárs jelenségekre, illetve a közelmúltra fókuszáló kutatásokban, témákban, illetve a múzeumhoz köthető közösségépítésben használható a legeredményesebben.
 

Mit tartasz a kiállítási folyamat legsikeresebb részének?
 
Az interjúzást a tér használóival. 
 

Milyen volt a kiállítás fogadtatása? Kiknek a körében volt népszerű? Volt újabb tematikus múzeumi kampány?
 
Mind a szakma, mind a közönség nagyon szerette a kiállítást. Mindkét közegből főleg elismeréseket kaptunk. Fontos szerepet játszott ebben az, hogy a kiállításnak nagyon jó sajtóvisszhangja volt, minden, a kultúrára nyitott médiumban szerepeltünk, hála a kommunikációért Hajnal Ágnesnek, illetve a program szervezésért és a közönségkapcsolati munkáért Radanovits Lilllának és Sziray Zsófiának.
 
Az interjút készítette: Gadó Flóra
 
 
Irodalom
 
Pőcze Flóra 2013 A Moszkva tér gyermekei. Jószöveg Műhely, Budapest.
 
 
Film
 
Kisfaludy András 2007 Kalef – a Moszkva téri galeri

------------------------

A kiállítás zárásáig pedig még fél tucat tárgy érkezett. (S. I. megjegyzése)
Tőlük például a nyugdíjba vonuláskor ajándékba kapott villamosjáratszám-tábla került be a kiállításba.