A részvétel és együttműködés sajátos módszertannal rendelkező múzeumi formája a tematikus múzeumi gyűjtőkampány (thematic collection campaign): a múzeumhasználók, a múzeum társadalmi közegét alkotó egyének, közösségek aktív részvételével megvalósított kiállítási forgatókönyv- és gyűjteményfejlesztés. Alkotóelemei: meghatározott múzeumi célt szolgáló tárgy, fénykép, dokumentum, történet felajánlására való ösztönzés, ezek fogadása, a résztvevőkkel közös feldolgozása, az interpretációs folyamat dokumentálása, kiállítása, publikálása és archiválása.

 
 
Fogalom
 
A tematikus múzeumi gyűjtőkampány kifejezés a muzeológiai módszertan terében helyezi el azt a gyakorlatot, amelyet a magyar múzeumokban, a résztvevők gesztusa felől közelítő nyelvi megoldással, jellemzően tárgybehozásnak, tárgyfelajánlásnak neveznek. A tematikus kampány fogalom az angol, illetve német nyelvterületen használatos outreach-, community project, illetve mitmachen projekt terminust közelíti, de az ezek mögött álló változatos együttműködési modelleknél szűkebb tartományban. Nem teljesen azonos jelentésű a szintén változatos részvételi gyakorlatokat leíró collecting project, illetve a participatory collecting kifejezésekkel sem, mert ezek nemcsak az önkéntes jelentkezőkkel, hanem más együttműködési formában (például terepmunka, képzés, iskolai workshop keretében) megvalósított gyűjteményfejlesztésekre is vonatkozhatnak.
 
A tematikus múzeumi gyűjtőkampány jelentése tehát szűkebb tartalmú: változatos tematikájú, funkcionálisan összetett, de minden esetben önkéntességen alapuló, lehetőleg sok résztvevőt aktivizáló, múzeumi terepen zajló muzeológiai programok összefoglaló neve. A kampány szó a tárgybehozás akciójellegét, aktivizáló erejét, időbeni határait definiálja. A tematikus kritérium arra utal, hogy a részvétel motorja egy – felhívásban megfogalmazott – téma (vagy jellemző), amelyhez a résztvevők tárgyaik révén kapcsolódnak. A kampány megfelel a közösségi projekt kritériumainak is, amennyiben fókuszában az intézmény határain kívülről érkező aktivitás áll. A kampányok módszertani minimuma a muzeológia eszközeivel operáló tárgykezelés és kifejezési forma, de ennek keretei meglehetősen tágak. A kampány eredményének megfogalmazása gyakran/jellemzően, de nem kizárólagosan múzeumban/galériatérben létrehozott kiállítás. A kampány sok esetben komplex múzeumi projektet hoz létre: a részvételiség egyszerre mozog a kutatás, a terepmunka, a kiállítás és a gyűjteményfejlesztés mezőin, valós vagy virtuális múzeumi közegben.
 
A legkomplexebb tematikus múzeumi kampány a kiállítást és gyűjteménygyarapítást is célzó közösségi projekt. Ez jellemzően kutatás is: azaz a kiállítás nyitott műként lehetőséget ad a résztvevőknek, hogy tárgyaik és gondolataik révén formálják a koncepciót. Egyes projektek ennél is tágabbra nyitják a készülő mű kereteit: a résztvevők bevonásától várják a kutatási hangsúlyok kirajzolását. Speciális tematikus kampány az 1 tárgy bekérése, amely a résztvevőktől még a közös munka előtt intellektuális erőfeszítést, lényegében előzetes interpretációt követel: az 1 tárgy kiválasztását a személyes tárgyak lehetséges halmazából. A kurátori és résztvevői koncepciónak (és ezek összehangolásának) megfelelően a felajánlott tárgy kerülhet gyűjteménybe, és lehet – a projekt erejéig kölcsönzött – vendégtárgy. A kiállításban a meglévő gyűjteményi tárgyak, az adományként felajánlott tárgyak és a vendégtárgyak mint kampánytárgyak azonos státuszúak, és közös olvasatot adnak. A vendégtárgyak dokumentálása, archiválása azonban egyedi megoldásokat igényel: ezek a kampány lezárultával virtuális tárgyként, jelentéseiket és a hozzájuk tartozó történeteket előtérbe állítva válhatnak a múzeumi gyűjtemény részévé. A múzeumi gyakorlatban ismert forma még a kiállítás közben indított kampány is, amely a kész display és a felkínált értelmezések mozgósító erejére épít. A részvételt ez esetben korlátozhatja az új tárgyakra szánt hely szűke és a zárt (bezáródó) koncepció. Ezt a nehézséget teszi zárójelbe a kiállítás közben, de virtuális térben megvalósított archiváló és forrásképző kampány, egyfajta élő archívum, amelynek további sajátossága, hogy a projekt lezárulta után is ébren tarthatja a résztvevők aktivitását. Speciális eset a kiállításhoz kapcsolódó alkotópályázat, amelynek eredményei – mint a témára való társadalmi reflexió – szintén gyűjteményi tétellé válhatnak.
 
 
Tudománytörténet
 
A tematikus múzeumi gyűjtőkampány fogalma javaslat a részvételiség gesztusát középpontba emelő, viszonylag új keletű múzeumi gyűjteménygyarapítási gyakorlat leírására. A gyűjtőkampány mint muzeológiai gyakorlat azonban ennél régebbi: gyűjteményfejlesztési céllal múzeumok korábban is éltek a lakosság mozgósításának lehetőségével. A 2000-es évektől népszerű múzeumi kampányok esetében azonban új minőségként azonosítható a múzeumi térben formálódó, funkcionálisan alkalmazott és azon túlmutató, tehát önmaga jogán érvényes társadalmi cselekvés. A korábbi kampányok a történetírói kánonban rögzült és a muzeológiai kánonba átemelni kívánt, de a gyűjteményből hiányzó tárgytípusra irányultak (például nemzeti sorsfordulók relikviái), és csak részben voltak nyitottak, hiszen megfogalmazták a múzeumba várt és előzetes jelentésekkel felruházott tárgyak körét. Ezzel az elvárással kizárták a tárgyakhoz tapadó szubjektív és társadalmi tapasztalat muzealizálásának lehetőségét: kizárólag műtárgyban gondolkodtak, nem pedig – a metamúzeumi koncepciót és múzeumi terepmunkát támogató – kampánytárgyakban, jelentésekben, emberi sorsokban. Ezzel együtt a hiánypótlás mint legitim cél ma is része, sőt egyes esetekben meghatározó eleme a gyűjtőkampányoknak.
 
Az 1990-es évektől a brit múzeumokban folyó kísérleti kampányprojektek mozgalommá válása a kétezredik év környékén következett be, ekkor számos múzeum hirdetett az ezredfordulóhoz kapcsolódó közösségi gyűjtőkampányt (outreach, community collecting). A projektekről szóló módszertani beszámolók rámutatnak arra, hogy a tárgyfelajánlásokból születő kiállítások legfontosabb célja – nem függetlenül az éppen érvényes politikai ágendától – a múzeumok társadalmi beágyazottságának növelése volt, pontosabban szélesítése a fehér középosztályi rétegektől a marginalizált csoportok irányába. A projektek tehát a közönségkapcsolati munka minőségi fordulatában születtek: a korábban a közönségkapcsolati részleg (Outreach Department) felségterületét jelentő közösségi munka a múzeumi működés és a kurátori-gyűjteményi gondolkodás részévé kezdett válni (Reynolds 2000). Bár a projektek célként fogalmazták meg a gyűjteményfejlesztés és a kiállítási stratégia új irányának módszertani megalapozását, a kortárs tárgyi világ és személyes aspektusai iránt feltámadó érdeklődés (a feltűnő gyűjteményi hiányok észlelésével), valamint annak új terepmunka-módszerei, mint például a tematikus kampány, már annak a folyamatnak a része volt, amely a tárgyközpontú intézménytől a társadalmi diverzitás reprezentációjáért felelős intézménytípus felé tolta el a múzeumok működését (Rhys 2011: 35.). Magyarországon a tematikus gyűjtőkampány forrásvidéke nem a részvételi intézménytípus, hanem a kortárs kultúrakutatás, és annak múzeumi módszertani kihívása volt.
 
 
Elmélet
 
A tematikus kampány múzeum- és tárgyelméleti alapvetése, hogy a múzeum a világban fellelhető objektumok mindegyikére lehetséges gyűjteményi tárgyként tekint, a múzeumi tárggyá válás lehetőségét és jogát pedig megosztja a társadalom tagjaival, esetleg át is ruházza rájuk. A résztvevők tárgyakkal és témákkal kapcsolatos tapasztalatainak becsatornázása a múzeumi munkába – és annak jellemzői: a véletlenszerű, önkéntes alapú kiválasztás – a hozzájárulás-alapú projektek muzeológiai analógiájává avatja ezt a praxist. A közösségi tudás (crowdsourcing vagy citizen science) fogalommal körülírt, a 2000-es években született kísérlet, majd gyakorlat (Howe 2008; Simon 2010) olyan műszaki és tudományos fejlesztési projektekben formálódott ki, amelyekben nagyszámú, különböző képzettségű, felhíváson toborzott önkéntes közreműködő bevonásával végeztek adatgyűjtést és -értékelést, elsősorban webes platformokon, kiváltva a professzionális alkalmazottak munkáját. A közösségi tudás mint problémamegoldó modell elsősorban azzal a felismeréssel járt, hogy a résztvevők nagyon eltérő, fragmentált tudása, tapasztalati szakértelme rejtett erőforrás az intézmény számára – és aktiválható. A múzeumban ez a módszer a közösségről való gondolkodás új irányát is jelenti: elmozdulást a forrásközösség felől az alkotó közösség (constituent community) irányába (vö. Mensch 2012: 89.; Handschin–Lichtensteiger–Vögeli 2012).
 
A közösségitudás-modellnek megfelelően a véletlenszerűen kiválasztódó, alkalmasint nagyszámú ember, tárgy, gondolat és történet olyan kutatási terepet hoz létre, amely így, ebben a formában máshol nem létezik. A fragmentált tudások (hétköznapi használatú tárgyak) a kampány következtében létrejövő valóságos vagy virtuális múzeumi felületen nem egyszerűen egy térbe kerülnek, hanem a múzeumi tudással párbeszédbe lépve új státuszt kapnak: társadalmasított kampánytárggyá válnak. A személyes használati tárgy társadalmasításának elemi platformja (Simon 2010: 133–137.) a mozgósító felhívás, azaz a tematika kijelölése. A kurátorok megfigyelése szerint a kampányban aktivizálódó résztvevők köre sokszor nem, vagy csak részben azonos azzal a társadalmi közeggel, amely a múzeum számára általában tárgyakat ajánl fel. A részvételt tehát a téma, illetve a felhívás változatos kommunikációs eszközei kezdeményezik. A meghökkentő téma éppúgy ösztönző erejű, mint egy szokványosabb téma aktualitása. A kitüntetett pillanatok (ezredforduló, évforduló, múzeumi világnap, múzeumfelújítás) új kérdések megfogalmazására jogosítják fel a kurátorokat, és új típusú múzeumhasználatra a résztvevőket. Mozgósító erejű a számmágia is. Sok kampányfelhívás nem általában kér tárgyakat a lakosságtól, hanem jelzi, hogy összesen éppen száz vagy ezer, vagyis a kerek számok révén eleve kitüntetett jelentőséggel felruházott tárgymennyiséggel kíván dolgozni (Crowley 2000; Reynolds 2000). A tárgymennyiség megcélzott teljessége megemeli és legitimálja a mindennapokban nem kitüntetett státuszú, banális vagy személyes tárgyakat.
 
 
Módszertan
 
A mozgósított tárgy- és történettulajdonosok rendszerint motiváltak a részvételi munkára: a múzeum tereibe lépve kezdeményező féllé válnak. A kampány számukra is egyfajta terepet nyit, amely a múzeumi működés megértésének és a saját tapasztalatok társadalmasításának lehetőségét kínálja. Ez a felismerés azonban csak ritkán jelenik meg a kampány első pillanataiban. A kutatói és kurátori szemlélet változását nem követi automatikusan a látogatók múzeumképének változása, ezért jó, ha a részvételi folyamatnak a kölcsönös szemléletformálás is a része. A résztvevők bevonására, az idegenség lebontására alkalmas eszköz például a színfalak mögötti tárlatvezetés, a raktári beszélgetések, a gyűjteményi és saját tárgyak jelentéséről folytatott viták, amelyek a tudáskörforgás megteremtésének is eszközei.  Ennek a dialógusra épített folyamatnak fontos (záró) állomása lehet, ha beavatják őket a kampánytárgyak múzeumi (raktári, archívumi) utóéletébe.

A közös munka muzeológiai tétje a felajánlott tárgyakhoz tapadó narratívák, személyes reflexiók feltárása, amely utat nyit a projektet megelőző, közbeni vagy akár utólagos jelentéstulajdonításnak. A kurátor és a résztvevők számára feltáruló tárgykombinációk, a hétköznapi és gyűjteményi tárgyak „mnemotechnikai energiája” (Aby Warburg) egyfajta laboratóriummá avatja a projektet (Korff 1993).
 
A jelentések (narratívák) a kampány lezárultával a tárgyakhoz tapadva (leírókarton) és/vagy önálló műfajként (archivált forrás, kötet) élnek tovább. A szövegek gyűjtésének és generálásának módszerei változatosak lehetnek: a résztvevők által készen szállított, gépelt szöveg, online kitöltőfelület, oral history vagy tematikus interjú, közös vagy a résztvevőknek átengedett kiállítási tárgyszövegírás stb. Tárgy és történet nem feltétlenül érkezik együtt a múzeumba, olykor többheti interpretációs munka után talál egymásra.
 
A jelentésadás folyamatán kívül, illetve azt megelőzően a közös munka tétje lehet a személyt, közösséget, témát reprezentáló tárgy kiválasztása, vagy a felajánlott tárgyak körének leszűkítése. A tematikus múzeumi kampányok fontos kurátori tapasztalata a saját tárgyi világokkal kapcsolatos tudatosság gyakori hiánya, olyan résztvevők esetében is, akik számára a másokat reprezentáló tárgyak és jelek megértése nem ütközik nehézségekbe (Crowley 2000).
 
A közös munka és a jelentéstulajdonítás személyes hangvétele egyszerre hatékony eszköz és veszélyforrás. A csoport- és egyéni érzékenységek kezelésére nincsen recept, az adott helyzetben elfogadható kompromisszumos szabályok a részvételi folyamat során termelődnek ki, és az anonimitástól a személyiség teljes vállalásáig, vagy a többszólamúságig terjedhetnek. Az önkéntesség kontraszelektív folyamatában aktivizálódó résztvevők a múzeum terébe lépve maguk határozhatják meg az általuk vállalhatónak vélt „érzelmi befektetés” mértékét (Simon 2010: 130.), de hathat rájuk a közös múzeumi munka, a múzeumi beavatás folyamata is. A részt vevő személyek és identitások elfogadásában a múzeum számos gesztust gyakorolhat: a résztvevő saját hangján, a saját szövegével, esetleg a saját (kisebbségi) nyelvén szólal meg a kiállításban és a gyűjteményben, de megjeleníthet elmondhatatlan történeteket is a tárgyak puszta bemutatásával.
 
A kampányok többféle részvételi modellt valósíthatnak meg. Legszikárabb változatában a kampány megelégszik a felajánlott tárgyakkal. Ebben a formában az adományozás/kölcsönzés mint a „részvétel minimálformája” rajzolja ki a hozzájárulás-alapú részvételi modellt (Flagmeier 2012: 196–197.; Simon 2010: 184–189.). A hozzájárulásnál dinamikusabb részvételi modellek (együttműködés, együttdolgozás) azokban a tematikus kampányokban érvényesülnek, amelyek egyedül adekvát módszertanként tekintenek a részvétel és együttműködés különböző formáira. Ezeket a kampányokat a passzív gyűjteményezés zsákutcája és a tárgytól a narratíva irányába való elmozdulás érleli ki, abban a folyamatban, amelyben a kurátor a muzeológiai kánonon túlmutató témákkal kísérletezik. A kortárs tárgy- és életvilágok, történetek, szubjektív jelentések mint a kutatás területei például elsődleges forrásként támaszkodnak a társadalmi részvételre. A részvételi munka a hagyományos kurátor vezette, tárgyközpontú megközelítés hangsúlyát az emberekre, azok tapasztalataira, jelen-, múlt- és jövőképére helyezi át (Korff 1993; Rhys 2011: 88.; Frazon 2012; Fejős 2013: 53.). Új minőséget jelent egyes tematikus kampányokban a részvételi folyamat céllá válása. A gyűjteményfejlesztés szempontjairól lemondó vagy azt háttérbe szorító tárgyak vagy témák feldolgozása a közösségfejlesztés mellett kifejleszti a múzeumi gondolkodás képességét, ez pedig visszahat a múzeumok társadalmasítására. Egyes kurátorok szerint az intellektuális társadalmi folyamatok hatása hosszú távon fontosabb, mint a gyűjtött tárgy, amelynek jövőbeni dekódolása bizonytalan eljárás (Durrans 1993). Kérdés azonban, hogy e folyamatközpontú projektek miként archiválhatók és mutathatók be múzeumi eszközökkel: vagyis nem veszíti-e el a kampány éppen a múzeumi jelleget?
 
 
Kritika
 
A legtöbb kritika és kurátori önreflexió a folyamatalapú közösségi munka és a termékközpontú (kiállításkészítő) praxis módszereit érinti. Egy akár többéves kutatás és feldolgozás (tárgyak fogadása, interjúk, jelentésadás) gyakran az eredeti célok rugalmas módosítását és többfős kurátori csapat (kurátorcsapat 2.0) összehangolt munkáját igényli (Ross 2004; Fejős–Frazon szerk. 2007: 17.; Findley 2000; Pitt–Loosemore 2000; Wenk 2012).
 
A kampányprojektek a résztvevőket és a kurátorokat egyaránt határátlépésekre késztetik. Ilyen mindenekelőtt az előzetes elvárásokkal nem egyező felajánlások elfogadása, illetve a kampány eredményeinek feltételek nélküli vállalása. A dilemmák, konfliktusok, zsákutcák az eredmény és a folyamat, az esztétikai és etikai alapú projektszemlélet közötti egyensúlyozás (Bishop 2006) mérföldkövei: nem kudarcok, hanem módszertani sajátosságok. Például, ha a tárgyak egy része nem kerül a kiállításba, akár maga a szelekció is történhet együttműködési munkaként, ahol a kurátor mellett a részt vevő külsős partnerek is döntéseket hoznak a tárgyak státuszáról (Flagmeier 2012; Piontek 2012).
 
A kampány kihathat a gyűjteményi munka egészére: a szubjektív kontextusok a már meglévő gyűjteményi tárgyakat is egészen új megvilágításba helyezhetik, és például a gyűjtemény újraértelmezésére ösztönöznek (Ross 2004 ). A részvételi projekt tanulságai alapján akár a gyűjteményi stratégia felülbírálására is sor kerülhet: mint például a gyűjtőkör újradefinálása, az adománytípusok körének bővítése, a nem kézzelfogható „tárgyakra” vagy duplumokra vonatkozó tiltás feloldása (Crowley 2000). Érzékeny pont a kampányokkal gyűjteménybe került tárgyak további sorsa. Mire hatalmazza fel a részvételi folyamat a kurátorokat? Felhasználható-e egyáltalán egy tárgy egy adott kiállítási kontextusban? Ki dönt erről? Milyen jelentéssel került be egy tárgy egy másik kiállításba? Milyen szerepbe kerülhet egy kötetben vagy egy következő időszaki tárlatban? Kell-e magával vinnie a részvétel és együttműködés során rátapadt jelentéseket?
 
A kampányok tematikusan változatosak, a témák egy markánsan kirajzolódó része azonban a szociális felelősségvállalás és a társadalmi érzékenyítés terepén mozog. Marginalizált, esetleg kriminalizált csoportokat, a környezetvédelem, a lokalitás, a vallási és etnikai, nemi identitás témáit mutatják be, s emelik egyúttal gyűjteményi fókuszba. A téma kijelölésére számos esetben a gyűjtemény átvilágítása után kerül sor: az alulreprezentált szociokulturális csoportok és témák ezen keresztül kerülhetnek be a gyűjteményi stratégiába (Burdon 2000; Rhys 2014: 20.). A gyűjteményezés egyik hatékony eszköze pedig a tematikus gyűjtőkampány lesz, amelynek tárgybehozatali felhívása a megfelelő fórumokon keresztül juthat el a társadalom szélesebb rétegéhez, a múzeum látóköréből még hiányzó érintettekhez.

A kampányfelhívás mint kommunikációs eszköz formai szempontból közrészvételre (public participation) ösztönöz: azaz a társadalom minden tagja számára lehetőséget kínál, hogy részt vegyen a múzeumi gondolkodásban. Ezt a látszatnyitottságot azonban gyakran korlátozza maga a téma (egy adott történeti időpont), a felhívás szövegének nyelve, vagy az a fórum, ahol a felhívás megjelenik (például egy leszbikus hetilap). A kampányok egy jellemző típusa nem egyéneket, hanem közösségeket szólít meg, így a közrészvétel helyett a képviseleti részvétel (representative participation) lesz inkább a jellemző. Ilyenkor a közösségek (például az egyesület) nevében a képviselőjük vesz részt a múzeumi munkában, a jelentéstulajdonításban. A személyesség ezzel háttérbe szorul, helyette a gondolatok (vélt vagy valós) kollektív megfogalmazása, a közös nevező érvényesül (Reynolds 2000). A közösségi hang múzeumi megszólalása viszont érzékeny terület: a képviselőtől, a közösség tagjaitól és a kurátortól is kompromisszumokat igényel, nem kizárva az utólagos különvélemények (kommentárok) lehetőségét sem.
 
A kampányok gyakori kritikája, hogy a felhívás a társadalom középrétegeit aktivizálja, képzetlenebb, szegényebb vagy marginalizált csoportok, illetve az elitek megszólítására ez a módszer kevésbé alkalmas. Erre lehet egy módszertani válasz, amikor a kurátorok a gyűjtőkampányt célzott terepmunkával egészítik ki: ezen keresztül jut el további résztvevőkig, személyes tárgyakig és jelentésekig (Reynolds 2000; Ross 2004; Crowley 2000; Findley 2000; Mensch 2012; Piontek 2012).
 
Schleicher Vera
 
 
Irodalom
 
Bishop, Claire 2006 A szociális fordulat: a kollaboráció és elégedetlenei. exindex / nem téma http://exindex.hu/index.php?page=3&id=531#_ftn1
 
Burdon, Nikola 2000 Exhibiting Homosexualitiy. Pride & Prejudice: Lesbian and Gay London’ at the Museum of London. The Newsletter of the Social History Curators, 46, 13–15.
 
Crowley, Brian 2000 Making History. An update ont he creative collecting project currently underway at Tyne and Wear Museums. The Newsletter of the Social History Curators, 47, 8–10.
 
Durrans, Brian 1993 A Box of Tricks. Collecting as Magic. Social History in Museums, 20, 55–60.
 
Fejős Zoltán 2013 Az évszázad és az én világa. Diskurzusok az „egy tárgy” muzeográfiájában. Néprajzi Látóhatár, XXII/ 2. 32–65.
 
Fejős Zoltán – Frazon Zsófia (szerk.) 2006 Plasztik művek. Alternatív műanyagtörténet a celluloid könyvtáblától a felfújható fotelig. Néprajzi Múzeum, Budapest (MaDok-füzetek 4.)
 
Fejős Zoltán – Frazon Zsófia (szerk.) 2007 műanyag. Néprajzi Múzeum, Budapest.
 
Findley, Gillian 2000 Making History: Your story, Your Lifetime. The Newsletter of the Social History Curators, 46, 10–12.
 
Flagmeier, Renate 2012 Partzipativ sammeln – (wie) geht das im Museum? In: Gesser, Susanne – Handschin, Martin – Jannelli, Angela – Lichtensteiger, Sibylle (Hg.): Das parzipative Museum. Zwischen Teilhabe und User Generated Content. Transcript Verlag, Bielefeld, 192–202.
 
Frazon Zsófia 2012 A terep helye és a tárgy hangja – dialógusban a mával. Esettanulmányok. Néprajzi Múzeum, Budapest (Néprajzi Értesítő, 94.).
 
Handschin, Martin – Lichtensteiger, Sibylle – Vögeli, Detlef 2012 Gegenwart als Kernthema und P
artizipation als Selbstverständnis: Das Stapferhaus Lenzburg. In: Gesser, Susanne – Handschin, Martin – Jannelli, Angela – Lichtensteiger, Sibylle (Hg.): Das parzipative Museum. Zwischen Teilhabe und User Generated Content.Transcript Verlag, Bielefeld, 33–40.
 
Howe, Jeff 2008 Crowdsourcing: Why the Power of the Crowd Is Driving the Future of Business. Random House Business, New York.
 
Korff, Gottfried 1993 Überlegungen aus Anlass des 20jährigen Bestehens des Werkbund-Archivs, vorgetragen am 27. Mai 1993 im Martin-Gropius-Bau. http://www.museumderdinge.de/institution/texte-zum-museum/paradigmenwechsel-im-museum
 
Mensch, Léontine Meier-van 2012 Von Zielgruppen zu Communities. Ein Plädoyer für das Museum als Agora einer vielsichtigen Constituent Community. In: Gesser, Susanne – Handschin, Martin – Jannelli, Angela – Lichtensteiger, Sibylle (Hg.): Das parzipative Museum. Zwischen Teilhabe und User Generated Content. Transcript Verlag, 86–94.
 
Piontek, Anja 2012 Partzipation in Museum und Ausstellung. Versuch einer Präzisierung. In: Gesser, Susanne – Handschin, Martin – Jannelli, Angela – Lichtensteiger, Sibylle (Hg): Das partizipative Museum. Zwischen Teilhabe und User Generated Content. Transcript Verlag, Bielefeld 221–234.
 
Pitt, Fiona – Loosemore, Jo 2000 Are you local? ’People’s Plymouth’ Tales form the City. The Newsletter of the Social History Curators, 47, 11–13.
 
Reynolds, Rachel 2000 Collecting 2000. The Newsletter of the Social History Curators, 46, 6–9.
 
Reynolds, Rachel: Collecting 2000. Museum of London
 
Rhys, Owain 2014 Contemporary Collecting. Theory and Practice. MuseumsEtc, Edinburgh.
 
Ross, Cathy 2004 Collecting 2000 Three years on: Was it worth it? Social History in Museums, 29, 37–41.
 
Simon, Nina 2010 The Participatory Museum. Museum 2.0, Santa Cruz, CA.
 
Wenk, Barbara 2012 „Kuratorenteam 2.0” für Partizipation an historischen Museen und Stadtmuseen. Objektbewahrer, Austellungsmacher, Vermittler und Facilitator in Kollaboration. In: Gesser, Susanne – Handschin, Martin – Jannelli, Angela – Lichtensteiger, Sibylle (Hg.): Das partizipative Museum. Zwischen Teilhabe und User Generated Content. Transcript Verlag, Bielefeld 186–191.