„A Katalizátor projektben a helyi lakosok bevonása is másképp történt. Nem egy képzeletbeli csoport volt, akiknek, noha nem ismertük őket, valamilyen módon kedvezni akartunk, hanem konkrétan megszólítottuk őket, és több esetben az ő történeteikkel kezdtünk foglalkozni.”

 
A csakoda csoportot fiatal képzőművészek alapították 2011-ben, céljuk az volt, hogy a festészet klasszikus műfaját kiszabadítsák a white cube terekből, és olyan helyeken állítsanak ki, amelyek eltérnek a megszokottól. Kezdetben emiatt a különböző művelődési házakban létrehozott vándorkiállításaikról váltak ismertté, majd praxisuk fokozatosan eltolódott egy helyspecifikusabb, a lokalitás és a helyi lakosság iránt érzékenyebb irányba. A 2016-os Katalizátor Díj elnyerésével a csoport egy kutatásorientáltabb praxisba kezdett, amely emellett még tudatosabb módon reflektált az adott helyszínre, annak történetére, és helyezett hangsúlyt a helyi lakosokkal folytatott érdemi együttműködésre. A csoport egyik alapítójával és központi alakjával, Trapp Dominikával a csakoda korábbi és aktuális projektjeiről, módszertani változásokról és aktuális célkitűzésekről beszélgettünk.
 
 
Hogy indult a csakoda, mi jellemezte a kezdeti időszakot?
 
A csakodát 2011-ben alapítottuk Dés Marcival. A diósgyőri művelődési házban állítottunk ki egy csoportos kiállításon, és a budapesti művészek közül mi voltunk az egyetlenek, akik odautaztunk. Bejártuk Diósgyőrt, és eszünkbe jutott, hogy művelődési ház majdnem minden településen van, és mi lenne, ha olyan utazó kiállítást szerveznénk, amelynek a művelődési házak a helyszínei. Azt gondoltuk, használjuk az elfeledett intézményi hálózatot, és eljuttatjuk a kortárs művészetet olyan helyszínekre is, ahol az általában nem látható.
 
A csakoda projekt eleinte festészeti vándorkiállítás volt. Festő szakosként én is válságban voltam a festészettel kapcsolatban: problémásnak éreztem a piacnak való kiszolgáltatottsága és az intézményesült struktúrákhoz való kötöttsége miatt. A csakoda erre volt egy megoldási kísérlet: a festményeket „kiszabadítottuk”, és olyan helyeken mutattuk be, ahol ritkán szerepelnek. Csomagokban, zacskókban, biciklin saját magunk vittük a helyszínekre őket, egyfajta művészeti akcióként. Eleinte tehát ennyiből állt a csakoda, de később a helyszínek is inspiráltak minket. Először az épületekben talált, feleslegessé vált tárgyakkal dolgoztunk, azokat építettük be a kiállításba. Ez érdekes volt a helyiek számára is, akiknek az, amit kiraktunk a falra, gyakran nehezen volt érthető, de amikor beépítettük a munkákba azt, ami az ő környezetükben van évtizedek óta, de sosem néztek rá olyan szemmel, mint mi, kíváncsivá tette őket. A fejlődéstörténetünk következő állomásán aztán egyre helyspecifikusabbá váltak a kiállítások. Nem abban az értelemben, hogy helytörténeti kutatásokat végeztünk volna, hanem egyszerűen az intézmények tárgyi adottságait vettük alapul és használtuk.
 

Hogy jellemeznéd azt a folyamatot, amelynek keretében a csakoda érdeklődése és módszertana a helyspecifikusságon túl a helyszínre adott konkrétabb (történeti) reflexió felé mozdult?
 
A Képvándorlás két évig tartott. Ezt követően a csapat le is cserélődött, sokan kihullottak azok közül, akiket a festészetük alapján választottunk, és csatlakoztak olyanok, akik más médiummal foglalkoztak. A sok új tag kevésbé az előkészületekben aktív, inkább az adott helyszínen tudnak gyorsan reagálni, érzékenyebben például a helyzetkomikumra, a gegekre. Ez a korszak egy összefoglaló tárlattal zárult a Müsziben, amelyre készült egy 270 oldalas, kétnyelvű katalógus. Majd egy egyéves szünet következett, amikor egyfajta identitásválságba kerültünk.
 
Végül 2014-ben történt egy nagyobb fordulat, amikor a Dunaújvárosi Kortárs Művészeti Intézet, az ICA-D felkért minket, hogy szervezzük meg az Éjszakai átszálló az évi programját: ez volt az első nagyszabású projekt, amit felkérésre csináltunk. Érdekes helyszínnek találtuk az ICA-D-t mint vidéki kulturális intézményt, amely ma már a perifériára került, de korábban igen jelentős művészeti helyszín volt. A témának a szabadidőt választottuk, és fesztivált rendeztünk ennek keretében. Korábban mindig ott aludtunk a művelődési házakban, és ezt a szokásunkat az ICA-D-ben is folytattuk: a legnagyobb installáció a galériatérben a fekhelyeinkből állt, az intézmény installációs raktárában talált dolgokból állítottunk össze őket. Ezt „intézmény-squattolásnak” neveztük el. Emellett sok egyéb munka is volt, például a Secco és Fresh Ko Uitz-freskó-átiratot festett az utcára néző falra, Bálint Bence és Dés Marci egy dohányzással kapcsolatos csoportos kiállítást és fanzine-t is csinált, Keresztes Zsófi a Beaumax elnevezésű barkácsműhelyt rendezte be, én pedig Mécs Mikivel közösen éttermet „nyitottam”, ami mindennap átalakult, és más-más tematikával működött. Ebbe a projektbe már elkezdtük bevonni a helyi lakosokat is: a nyugdíjas klubnak szerveztünk kerámia szakkört, és egy keramikus segítségével ők készítették az étkészletet a vendéglőbe. Ez a projekt nagy ugrás volt a korábbiakhoz képest, de nem veszítette el, hanem továbbfejlesztette a csakodára jellemző szellemiséget. A következő munkánk középpontjában már eleve az állt, hogy mit is jelent a „helyi” fogalma. A Helyi téma projekt a tranzit.hu meghívásából a 2015-ös Bánkitó Fesztiválon debütált, és az volt a célja, hogy az általunk is egyre jobban hangoztatott „helyi lakosok bevonása”, „helyspecifikusság”, „helyi művészek” kategóriáit önkritikus módon vizsgálja meg. Azért akartuk tematizálni ezt, hogy mi is frissebb szemmel tudjunk ránézni ezekre a fogalmakra. Ez az önkritikus viszony leginkább a kiadványban jelent meg.


Legújabb munkátokban, a 2016-os Katalizátor projektben már sokkal komplexebben foglalkoztok a művelődési házak lokális történetével, a múlt és jelen viszonyával, mint a korábbi Képvándorlás esetében. Hogy zajlott a különböző helyeken a munka, és mennyit változott menet közben az eredeti terv?
 
Ebben a munkában a művelődési házak nemcsak mint egzotikus helyszínek jelentek meg, hanem valóban főtémává váltak. A Katalizátor-pályázatban azt emeltük ki a választott helyszínek kapcsán, hogy ezek olyan művelődési házak, amelyek a szocializmus előtt épültek, és amelyeket nagyrészt olyan civil szervezetek (munkásszakszervezetek, polgári olvasókörök, dalárdák, vasutasok) alapítottak, amelyek a saját kulturális igényeik kielégítésére szerettek volna egy közösségi teret létrehozni. Azt gondoltam, hogy erre a civil aktivizmusra érdemes a jelenből visszatekinteni, különösen a jelenlegi kultúrpolitikai helyzetben. Ezekben a projektekben a helyi lakosok bevonása is másképp történt. Nem egy képzeletbeli csoport volt, akiknek, noha nem ismertük őket, valamilyen módon kedvezni akartunk, hanem konkrétan megszólítottuk őket, és több esetben az ő történeteikkel kezdtünk foglalkozni.
 

Az első helyszínen, Ózdon, a művelődési ház keltette ambivalens érzések következtében kezdtetek interjúzni az ott lakókkal. Hogy zajlott ez a folyamat?
 
Az eredeti terv az volt, hogy a húszas–harmincas években aktív önszerveződő csoportok tevékenységeit vizsgáljuk, és abból inspirálódva dolgozunk a helyszínen. Ózdon azzal szembesültünk, hogy erről már létezett egy történeti tárlat a művelődési házban, a helyiek ápolták az elődök emlékét. Ugyanakkor ez a művelődési ház egy teljesen egyedülálló épület Ózdon: egy felújított szecessziós palota, amelybe ha az utcáról besétál az ember, mintha egy másik világban találná magát. Ezt támasztja alá a művelődési ház egyik dolgozójának leplezetlen rasszizmusa, amikor kifejtette, nem igazán örül annak, hogy olykor cigányok is látogatják a helyet. Ez a belső feszültség kezdett minket érdekelni, illetve a helyiek ma is aktív munkásöntudata.
 
Végül az ózdiakkal a kommunikáció egy szerencsés véletlen folytán indult el. Egy fiú az utcán felismerte Szőke Gazsit (a Gazsi Rap Show frontemberét), és megszólított minket. Kiderült, hogy ismeri a csakoda működését, és innentől kezdve ő volt a kísérőnk. Bemutatott bennünket a barátainak, helyi aktív fiataloknak, akik nem elmenekülnek, hanem Ózdon próbálnak meg valamit elindítani. Ez a férfi felzárkóztató tanárként dolgozik, társtulajdonosa az ottani romkocsmának, és van egy cigány gyerekekből álló zenekara is. Úgy láttuk, hogy velük dolgozni, a művelődési ház által kínált szelektív közönségszolgálattal szemben, alternatív és izgalmasabb megoldás. Ezekből az inspirációkból raktuk össze a koncepciót: létrehoztunk egy „mobil közvélemény-kutató irodát”, amellyel körbejártuk a várost, és interjúkat készítettünk az emberekkel arról, hogy milyen a viszonyuk a kultúrához és a művelődési házhoz. Összesen tíz emberrel interjúztunk, a kérdéseket és válaszaikat leírtuk, és kiállítottuk a művelődési házban. A közvélemény-kutatás során használtunk egy Keresztesi Botond által festett, két kohászt ábrázoló mobil fotófalat is. Be lehetett állni mögé, és a válaszokért cserébe ingyen polaroidot készítettünk, amelyet elvihettek magukkal az emberek. Ebben a projektben számunkra az volt fontos, hogy a művelődési házban született egy olyan kiállítás, ahol a helyiek véleménye jelent meg a kultúráról, és eljöttek olyan emberek, akiket ott egyébként nem igazán látnak szívesen. Nem számítottunk rá, de végül a jelenben találkoztunk azzal a civil aktivizmussal, amit a múltban kerestünk.
 

Hogy alakult ez a többi helyszínen? Máshol is találtatok segítőket, együttműködő feleket?
 
Nagykanizsa egészen más volt, ott nem nyílt meg nekünk a város. Kiindulópontunk az a polgári olvasókör volt, amely a művelődési házat alapította a húszas években az akkori Kiskanizsán. Végigjártuk a várost, de semmi sem fogott meg minket igazán. A művelődési házban azonban egyszer csak előkerültek az évkönyvek. A művelődési háznak harmincegy évig, 1961 és 1992 között volt egy olyan igazgatója, Vizeli Dezső, aki nagyon pontosan és precízen vezette az évkönyveket, amelyek arról árulkodtak, hogy milyen komoly közösségi élet folyt ott akkoriban. Ezekre a relikviákra kattantunk rá, ebben volt a legtöbb élet. Hasonlóan Ózdhoz, itt sem az előzetes koncepció szerint haladtunk, hiszen végül nem a szocializmus előtti időszakkal, hanem a hatvanas–nyolcvanas évekkel foglalkoztunk. Kiválasztottunk két eseményt: az egyik egy 1974-es diszkzsoké szakkör volt, amit az ifjúsági klub szervezett, és megcsináltuk ennek a jelenkori változatát, kortárs DJ-kkel, DJ Suhaiddal és Puskár Krisztiánnal. Ez azért volt érdekes, mivel Suhaid és Puskár a helyi lakosoktól gyűjtöttek bakeliteket, és ezekből állították össze a szetteket. Ez a zenei program egy plusz kommunikációs csatornát nyitott meg az emberekhez, akik ilyen formában, a lemezeiken keresztül, részt vettek az eseményen. Hirdettünk az újságban is, de nagy segítség volt, hogy az egykori Quart zenei portál egyik újságírója nagykanizsai lakos, ő olvasta a hirdetést, és szintén hozott lemezeket, ajánlott minket a többieknek. Összesen háromszáz lemez érkezett. Sokat számít a projekt sikerében, ha van egy segítő helyi lakos: Ózdon volt egy kontaktemberünk, aki segített, viszont azt nem lehet tervezni, hogy majd úgyis szerzünk barátokat. Nagykanizsán nem szereztünk, és nem is sikerült olyan jól, de például Üllőn, a következő helyszínen, ismét jobb volt a helyzet.
 

Hozott valami változást az, hogy Üllő már a harmadik helyszín volt a sorban, és Budapesthez is közelebb volt?
 
Üllő rosszul indult, aztán végül szuper élményt nyújtott mindenkinek, mert minden összejött, amit szerettünk volna. Helyspecifikus volt, sokan eljöttek, jól érezték magukat az emberek. Az üllői művelődési ház, amit a húszas években az Iparosok Dal- és Sportköre alapított, most nem önkormányzati tulajdonban van, hanem vállalkozók üzemeltetik. Az első találkozónkról késtünk öt percet, és az igazgató már nem volt ott. Emiatt megnéztük a városházán a hobbiművészek kiállítását, elmentünk a könyvtárba, helytörténeti múzeumba stb. Később megint a művelődési ház felé sétáltunk, és azt láttuk, hogy nyitva van, és nagyon sok nyugdíjas ember táncol élő mulatós zenére. Kedvesen fogadtak minket, körbevezettek, elmesélték, hogy milyen programok szoktak itt lenni. Ez volt a legintenzívebb élményünk, illetve a hobbiművészeti kiállítás, így ebből indultunk ki. A végső koncepció végül ezek egymásba kapcsolása lett: azaz, hogy csináljunk egy olyan kiállítást, amelyen hobbiművészeti technikákkal dolgozunk, és legyen közben élő mulatós zene, hogy a nyugdíjasok ismét eljöjjenek, akik olyan kedvesen fogadtak minket.
 
Emellett fontos volt, hogy a város helytörténeti gyűjteményében találkoztunk egy nagyon kedves, lelkes és segítőkész hölggyel. Eszembe jutott, hogy be lehetne vonni helytörténeti szálat is, ez volt az én projektem az egészen belül. Dokumentumokat kerestünk olyan rendezvényekről, amelyeket az Iparosok Dal- és Sportköre szervezett, és amelyek valamilyen művészeti eseményt kapcsoltak össze zenei programmal. Ebből készült egy archív anyagokból álló kiállítás, ezenkívül pedig elkészültek azok a műtárgyak, amelyek mind bizonyos szempontok alapján Üllőhöz kötődtek, és hobbiművész-technikával készültek. Végül az összes műtárgyat kisorsoltuk tombolán. A tombolahúzás egyben tárlatvezetés is volt, és ezáltal számos üllői otthonba eljuttattunk kortárs műalkotásokat. Nem kerestünk rajta semmit, de nagyon jó módja volt, hogy közelebb hozzuk az emberekhez a kortárs képzőművészetet. Fellépett Kadlott Karcsi, a Wedding Acid Group, DJ Suhaid és Puskár Krisztián pedig a nagykanizsaihoz hasonlóan itt is szervezett lemezgyűjtést. Az egész este lebonyolítását ceremóniamesterre, Dávid Ferencre bíztuk. A nyugdíjas vendégsereg nagyon lelkes volt, Budapestről is többen érkeztek.
 

A találkozás a helyi lakosokkal itt is elég esetleges volt, erről mit gondolsz?
 
Kétkomponensű a dolog: az egyik oldalon mi lelkesek vagyunk, de a másik oldalról is szükség van erre. Közönségszervezés szempontjából nagy tanulság, hogy noha Üllőn én végigtelefonáltam az összes civil szervezet vezetőjét, és személyesen meghívtam őket, végül azok jöttek el, akiket az otthonukban kerestem fel személyesen: például a nyugdíjas klub vezetője. Azt tapasztaltuk, hogy az eleve létező közösségeket, amelyekben aktív társasági élet folyik, könnyebb mozgósítani, és őket érdemes személyesen is felkeresni. Próbálkoztunk érdekes plakátokkal, képújságban is hirdettünk, az bevonzott egy-két embert, de igazán a személyes kontaktus számít. Üllő volt az utolsó program az évben, és azt követte Kőbányán, a Törekvés Művelődési Házban, januárban egy összefoglaló kiállítás. A kiállításon szereplő installációkat három csoportba lehetett sorolni: láthatók voltak a három helyszínen felvett videók, a velünk együtt utazó installációk újragondolva, illetve az ózdi és az üllői utánkövetés dokumentumai. A velünk utazó fotófalak itt eredeti funkciójuktól megfosztva és újjal felruházva szerepeltek. Az este folyamán egy beszélgetésre is sor került a csoport tagjaival: ezt Pálinkás Bence György moderálta, meghívott beszélgetőpartnerként pedig Berkeszi Dávid, az ózdi segítőnk is részt vett rajta.
 

Milyen a munkamegosztás a csakodán belül? Hogyan egyezteted össze a saját művészeti praxisodat a másokkal közösen megvalósított projektekkel?
 
A csapat összetétele úgy néz ki, hogy az emberek nyolcvan százaléka tud a helyszínen gyorsan reagálni, és van egy-két ember, köztük én is, aki a konceptuális előkészületekben vesz részt. Általában én szoktam megírni a koncepciót, és hozzám társulnak páran, de ez egy idő után problematikus lett. A két dolgot – saját munka és csakoda – amúgy teljesen külön kezelem. Ha van egy lehetőség, felkérés, akkor nagyon gyorsan adaptálódom a helyzethez, beindul a szervezői szekció az agyamban, és egy teljesen másfajta személyiség jelenik meg, mint amilyen vagyok. Azért is csinálom, mert amúgy nehezen barátkozom, ismerkedem emberekkel, és folyamatos mélyvíz-helyzetben vagyok, amikor elmegyünk vidékre, és össze kell ismerkednem másokkal. Ráadásul eleve olyan környezetből jövök, ahol hasonló emberek vannak, mint akiket a csakodán keresztül meg akarok szólítani. A családom nem értelmiségi vagy kultúrafogyasztó, szóval ha úgy nézzük, akár a saját szüleimnek, nagyszüleimnek is csinálhatnám az egészet.
                                                                                                       
Mit gondolsz a munkátok hatásáról?
 
Azt gondolom, a munkánk a budapesti művészközegben fejtheti ki legintenzívebben a hatásait. A szellemiség, amit a kezdetektől képviselünk, a nonkonformizmusunk, az önszerveződésünk a mai hazai politikai viszonyok közepette szomorúan aktuális, és a pályatársaink számára iránymutatóvá válhat. A tevékenységünk a vidéki helyszínek közönsége számára is hordozhat hasonló üzenetet, de ha csak az jut el hozzájuk, hogy az is lehet képzőművészet, amit mi csinálunk, és ez nyitottabbá teszi őket, azt már sikerként könyveljük el.


Tudtok erről valamit? Mennyire része a projekteknek az utánkövetés?
 
A Katalizátor projekt során kezdtünk el először tudatosan foglalkozni az utánkövetéssel. Üllőre és Ózdra is visszatértünk, és interjúkat készítettünk helyiekkel, amelyeket művekké dolgoztunk át, és a Törekvésben mutattuk be őket. Monory Ráhel az üllői műtárgytombola nyugdíjas nyerteseit kereste fel, és az ott tapaszt élményei alapján állított össze egy installációt; én Dés Marcival és Langfeld Márkkal az ózdi Olvasó egyik programszervezőjével interjúztam. Ráhel elmondása alapján üllői házigazdájának két kép található a lakásában: az egyik a róla és a feleségéről készült esküvői portré, a másik pedig Szőke Gazsi üllői kerítéseket ábrázoló, a projekt keretében készített festménye.


Vannak a későbbiekben felhasználható tapasztalataitok?
 
A legsikeresebb programunk, az üllői esemény kapcsán a következő tanulságokat szűrtük le a jövőre nézve: sokkal merészebben kell ötvözni a kiállítást közönségkedvenc fellépőkkel és a promóciót személyesen kell végezni a helyszínen.
 
Az interjút készítette: Gadó Flóra