Az esettanulmány a Néprajzi Múzeum 2008-as, akkor úttörő jellegű együttműködési mintaprojektjét vizsgálja meg kritikusan. Az együttműködés múzeumi tárgyak közös értelmezésébe vont be Budapesten élő, a gyűjteményt illetően forrásközösségnek számító kultúrákból érkező résztvevőket. A kísérlet szándékoltan próba jellegű volt, mégis alkalmas fontos tapasztalatok megfogalmazására.

 
 
A projekt
 
A Néprajzi Múzeum Kontaktzóna (2008–2009) projektjének célja az volt, hogy Budapesten élő bevándorlókkal alakítson ki dialógust a múzeumban őrzött, a résztvevők kultúrájából származó tárgyak segítségével, ami olyan értelmezési teret hoz létre, amelyben sokféle nézőpont, perspektíva jelenik meg, a többszólamúság kap hangot.
 
A közös munka találkozókból állt, melyeken a tervek szerint a projekt valamennyi tagja, azaz mind a 16 fő (öt külföldi résztvevő, hat muzeológus, négy koordinátor és egy tréner) vett volna részt, a megvalósult találkozókon végül azonban a külföldiek az előkészítéseken kívül csak a saját területüket érintő beszélgetéseken jelentek meg. Az ismerkedés alkalmain kívül a projekt központi része három tematikus találkozóból állt: a perui, az udmurt és az ukrán külsős résztvevőkkel. A beszélgetéseket a földrajzi terület gyűjteményeiért felelős muzeológus és a külföldi partner együtt készítette elő, közösen átnézték a vonatkozó gyűjteményi tárgyakat, megbeszélték a lehetséges kulcstémákat, kérdéseket, problémákat. A találkozók témáját a külsős partner és a muzeológus közösen határozta meg, a projekt többi tagja fokozatosan vonódott bele a beszélgetésekbe. A kérdések az adott kultúra jellegzetességeit, sajátosságait, a tárgyaknak az identitásmegőrzésben játszott szerepét, valamint a múzeumi dokumentálásban elfoglalt helyét érintette. A megbeszélések tehát részben a muzeológusok és a bevándorlók által a múzeumi gyűjteményből kiválasztott tárgyakról mint kulturális reprezentációkról, részben ehhez kapcsolódva a bevándorlók személyes életvilágáról szóltak. A múzeum szempontjából ez nem volt más, mint a múzeumi anyag (egy részének) bemutatása, értelmezése az adott kultúrából érkezőkkel párbeszédben.
 
A korábbi múzeumi gyűjteményértelmezésekhez képest az új elem ebben a projektben a kétoldalú interpretáció lehetősége, az ennek során kialakuló párbeszéd, vita, azaz újraértelmezés volt, ami nemcsak valamilyen közös értelmezést célzott meg, hanem az eltérő vagy akár ellentétes vélemények megszólaltatását is. A projektterv kiemelte: „a tudományos közösség tagjainak tudása a másik csoport élő tudásának gondolkodásba való bevonása nélkül élettelenné és hiteltelenné válhat” – és hogy ebben a kapcsolatrendszerben a múzeumot kontaktzónának tekinti. Az együttműködés mint a Kontaktzóna – interkulturális dialógus és együttműködés a Néprajzi Múzeumban kísérleti projekt A Másik című kiállítás kísérőprogramjaként fogalmazta meg céljait és módszereit. Sarokpontja a Budapesten élő, különböző országokból érkező bevándorlók és a múzeum munkatársai közötti dialógus, terepe pedig a múzeum gyűjteménye. Míg a külsős résztvevők megismerik a múzeumnak az ő kultúrájukról kialakított képét, a muzeológusok a bevándorlók mai kultúrájáról nyernek ismeretet.
 
Ez a megközelítés abból az új muzeológiai koncepcióból indult ki, amely a múzeumot a különböző társadalmi csoportok közötti kontaktzónának tekinti, ahol egyenlő felek folytatnak dialógust egymással. A kontaktzóna olyan társadalmi tér (Pratt 1991: 34.; 2008: 8.), térbeli és időbeli együttlét (Pratt 1992: 6–7.), ahol egymással hierarchikus, aszimmetrikus viszonyban levő kultúrák (csoportok) találkoznak egymással. A cliffordi kontaktzóna-modellben ugyanakkor a múzeumok nemcsak reprezentálnak közösségeket, hanem segítenek is. Ez a fajta kapcsolat felszínre hozza a múzeum mint intézmény politikai természetét (Peers–Brown 2003: 9.).
 
A cliffordi (1997) kontaktzóna szellemének megfelelően a múzeumi projekt résztvevői, azaz a kutatók, muzeológusok és a „kutatottak” (a bevándorlók, a gyűjteményi anyag kultúráinak képviselői, a „forrásközösségek” tagjai) a párbeszéd során egyenrangú felekként jelentek meg. A kutatók számára a találkozások, megbeszélések, viták várt eredménye abból állt, hogy újraértelmezhetővé válik számukra a gyűjteményi anyag, betekintést nyerhetnek a migránsok világába, kortárs kultúrájába. A bevándorlók eközben szembesülhetnek a kultúrájuk múzeumi értelmezésével, tudatosulhat bennük a nézőpontok eltérősége, az identitás többrétegűsége és újraértelmezhetősége. A forrásközösség bevonása a reprezentációhoz való jog elismerését és alapvető szerepének figyelembevételét jelenti (Fischer-Olson 2014: 5.). Ez volt a projekt múzeumi oldalról megfogalmazott célja.
 
 
Az elemzés
 
Az alábbiakban a múzeumi részvétellel és együttműködéssel kapcsolatos friss kutatói ismeretek és tapasztalatok birtokában a projekt új szempontú kritikai elemzését adom. Ez együtt jár egyfajta perspektívaváltással is. Korábban a munka úttörő jellegét hangsúlyoztam, most a bizonytalan elemeit keresem meg. A cél továbbra is az, hogy a jövőbeli hasonló együttműködéseket minél reflektáltabban tudjuk megvalósítani. Nem foglalkozom viszont a projekt valamennyi részletével, alapvetően az elméleti és módszertani tanulságok szempontjából fontos aspektusokat emelem ki. Nem az előzetes elképzelések és a megvalósítás közötti eltérések foglalkoztatnak (vagyis hogy mit nem sikerült megvalósítani), hanem az előzetes elképzelések mögötti világ, és ennek megjelenése a gyakorlatban.
 
A Kontaktzóna múzeumi együttműködés próbaprojektként indult. A pályázati idő- és pénzkeret egyértelműen rövid, néhány hónapos munkát tett lehetővé, és mindez meghatározta a résztvevők számát, körét, a rendelkezésre álló alkalmak számát, az együttműködés kezdetét és végét. Ugyancsak kevés idő jutott a bevándorlók megkeresésére, megnyerésére. A projekt e korlátok miatt eleve nem kiállítási, hanem együttes tárgyértelmezési munkaként fogalmazódott meg. Ebből a szempontból eltért a múzeumi együttműködések fő sodrától, ahol éppen a közös kiállítások, bemutatások jelentik e munkák fő megjelenési formáját. Az együttes, több nézőpontú tárgy- és gyűjteményértelmezés ugyanakkor természetesen nem egyedi. Hasonló véleménycserék mindig is jelen voltak a múzeumi tudáskörforgásban – más-más formában és mértékben. Ezek a múzeumi együttműködési típusok tartalmilag is jelentősen hozzájárulhatnak a múzeumi tudásokhoz.
 
A projekt külsős résztvevőinek, a bevándorlóknak megkeresése – a különböző, főképp időkorlátok miatt – egyszerűbben zajlott a tervezettnél. A múzeumi résztvevők közül néhányan menekültszervezeteket, baráti társaságokat kerestek meg. Alapvető szempont volt, hogy a leendő partnerek tudjanak magyarul. Mindezek szűkítették a résztvevők lehetséges körét, bár az eredeti célt nem veszélyeztették. Érdekesebb kérdés, hogy mennyiben hatott a kapcsolat jellegére, hogy a múzeum kezdeményezte az együttműködést, nem pedig fordítva. Az sem elhanyagolható szempont az elemzéshez, ahogyan a múzeum az értelmezendő tárgyak, gyűjtemények, illetve az ezekhez kiválasztott külsős résztvevők körét megrajzolta: vagyis az etnikai fókusz.
 
A Kontaktzóna jellegű projektek alapcélja, hogy az adott intézmény és a forrásközösség egymással együttműködve, azonos pozícióba helyezkedve értelmezzen egy bizonyos etnográfiai, kulturális együttest (tárgyakat, szövegeket, fotókat, képeket stb.). Ez a szempont azonban nagymértékben idealizálja az alaphelyzetet, ezáltal előre megformázza a körülményeket, és mindez hatással van a megcélzott értelmezések számos aspektusára is. Az egyik ilyen idealizálás ugyanis az az igény, hogy a meghívott személyek valóban a saját etnikai, nemzeti stb. hátterükből kiindulva értelmezzék a dolgokat. Ez az alaphelyzet leegyszerűsíti azt a körülményt, hogy mindenki több nézőpontból tekinthet e dolgokra. A mai globális világban valóban idealizáltnak látszik az a nézet, hogy vannak emberek, akik csak egyetlen nézőpontból értelmeznek valamit. Ám ezt a perspektívát a kontaktzóna-modell evidensnek tekinti: etnicizálja és nacionalizálja mások perspektíváját. Eleve abból indul ki, hogy a résztvevők valamilyen lokális, egymástól (ennek révén törvényszerűen) eltérő álláspontot képviselnek; ezek jól körülhatárolhatók, átláthatók, mivel a mi felfogásunk alapján ennek van értelme.
 
A találkozók során a muzeológus a perui résztvevővel beszélgetett egy prehispán perui múmialábról, amelyet a múzeum őrzött. A muzeológus megkérdezte, mit gondol, jó helyen van-e a tárgy, nem kellene-e visszatérnie származási helyére. Őt nem zavarja, hogy itt van ez a láb, felelte a perui partner. A beszélgetés ezután áttért egy másik témára. A muzeológus abba az általános múzeumi, antropológiai diskurzusba akarta belevonni a perui résztvevőt, amely a különböző módon múzeumokba került kulturális, sok esetben rituális tárgyak, illetve emberi maradványok jogi, tulajdoni stb. helyzetével foglalkozik. A kérdés egyértelműen a régészeti, tágabban a kulturális javakkal kapcsolatos repatriációs igényekre irányult (volna), egy olyan beszélgetés kezdeményezésére, amelyben a "nyugati", európai, ezen belül múzeumi szakemberek megvitathatták volna egy forrásközösségbeli személlyel mindazokat az összetett problémákat, amelyek az ilyen jellegű tárgyakat körülveszik. Ez rajzolta volna ki azt a keretet, amelyen belül várhatóan különböző vélemények, érvek hangozhattak volna el, különböző nézőpontból lehetett volna vizsgálni a helyzetet, a tárgyakat. Azt is látni kell, hogy a múzeumi táboron belül sincs (nem volt) egyértelmű álláspont az adott kérdésekkel kapcsolatban, valójában a probléma súlyát sem látta mindenki azonos módon. Ennek ellenére a kérdés általános leírása, kiindulópontja nagyjából világosnak látszott: kik a jogos tulajdonosok; mi történjen az ilyen jellegű tárgyakkal? A probléma felvetése valójában elébe ment egy várt forrásközösségbeli reakciónak. A perui résztvevő ehhez képest egész egyszerűen nem lépett be a muzeológus által felvetett általánosabb keretbe: nem képviselte azt a pozíciót, amelyet a beszélgetést kezdeményező muzeológus neki tulajdonított, amelyet ő, valamint a jelen lévő résztvevők egy jelentős része elvárt volna tőle. A perui résztvevő nem képviselte a másik oldalt, nem érezte magát érintve, hanem a kívülálló helyzetéből tekintett a tárgyra és a kérdésre. Valószínűleg helytelen lenne semlegesnek hívni ezt a nézőpontot, de az adott problémával kapcsolatban, legalábbis ahogyan a múzeumi oldalról ez megfogalmazódott (mennyiben jogos az adott tárgy múzeumi őrzése), nem foglalt állást. Nem azonosult e kérdésben a forrásközösséggel.
 
A projekt udmurt résztvevője a múzeumi nyelvhez jóval közelebbi hangot használt. A kultúra, ezen belül az anyagi kultúra tárgyainak identitáshordozó jellegével foglalkozott a saját etnikai hátteréből kiindulva: mennyire jellegzetesek az udmurt tárgyak. A múzeumi résztvevők számára ez jól láthatóan ismert terep volt, a beszélgetés gördülékenyen haladt, valójában kevés ellentétes vagy radikálisan eltérő véleménnyel. Az ukrán résztvevő úgy újabb nézőpontot képviselt: eleve az ukrán–orosz kulturális, nyelvi különbségeket igyekezett hangsúlyozni. Ebben a kiválasztott, megtekintett múzeumi tárgyak csak mint az ukrán identitás fontosságára utaló emlékeztetők szerepeltek. A projekt értelmezése szempontjából fontos az a megfigyelés, hogy a résztvevő muzeológusok ez utóbbi hanggal tudtak a legkevesebbet kezdeni. Az észrevételeknek egyfelől nagyon kevés közük volt a tárgyakhoz, másfelől inkább egyfajta kulturális igazolásként hangoztak. A muzeológusok láthatóan zavarban voltak: hogyan viszonyuljanak ehhez az állásponthoz, mennyire és hol kapcsolódjanak be, esetleg helyezkedjenek kívülre? A külsős résztvevőnek a muzeológus partnere időnként igyekezett visszaterelni a beszélgetést a tárgyakra, ám ez nem járt sikerrel.
 
A beszélgetések fókuszát a múzeumi tárgyak alkották, ráadásul jellegzetesen határtárgy minőségükben – mivel különböző háttérismeretekkel rendelkező résztvevők között közvetítettek –, a kapcsolódó tudásokat keretező nézőpontok és hangok kiválasztása e találkozások meghatározó elemét képviselte. Szándéka szerint a múzeum a kontaktzóna szellemének megfelelően igyekezett a hátteret kiválasztani, majd arra várt, hogy a külsős partner ezt tartalommal tölti meg. A writing culture filozófiájából következik, hogy a kutatott maga is lehet szerző. Miért csak az antropológus rekonstruálhatná a másik kultúráját? Mennyivel sűrűbb lehetne a leírás, ha a kutatott maga tenné meg ezt?
 
Pratt (1991; 1992) eredeti célja az volt, hogy a kontaktzóna mint társadalmi tér segítségével beengedje a különböző hangokat az osztályterembe. Hogy ez hogyan történhet meg, hogyan működik a gyakorlatban, az nem volt egészen világos. Hogyan lehet artikulálni és átvinni a különbségeket? Hogyan lehet azonosulni valamelyikkel, vagy kritizálni, elutasítani a másikat; és mi alapján, milyen nézőpontból, milyen hangon? Nem derült ki azonban, mit tudunk kezdeni ilyen helyzetekben az egymással ellentétes, egymással vetélkedő, egymást kizáró nézetekkel, ismeretekkel. Pratt kiindulópontja szerint eleve egy adott keretben (az osztályban) voltak a diákok, akárcsak a múzeumi Kontaktzóna külsős partnerei. A writing culture és ennek megfelelően a cliffordi kontaktzóna megoldása a kulturális találkozásokra a szerzőség átadása volt, ám a keretek, a műfaj (azaz az etnográfia) megtartása mellett. Ahhoz, hogy az így létrejövő mű az antropológus és a múzeum (és a tágabb társadalmi környezete) számára is érthető maradjon, szükség volt az autoetnográfia fogalmára, amely mind a pratti, mind a cliffordi kontaktzóna esetében központi szerepet tölt be. (Ez feltételezi, hogy a kontaktzónába belépő partner a domináns pozícióban lévők nyelvét alkalmazza.) Ez írja elő ugyanis a megfelelő szerzői nyelv megválasztását. Ám éppen ennek az elvárássorozatnak az illuzórikus voltára mutatott rá Mahmut Mutman (2006) török szociológus, hiszen ahhoz, hogy ez működhessen, a másik félnek ténylegesen etnográfusnak kellene lennie; feltételezi tehát, hogy a forrásközösség tagja antropológusként tud szólni a saját a kultúrájáról az antropológus számára.
 
A Kontaktzóna során a múzeum végig igyekezett a saját komfortzónájában maradni. Maga kezdeményezte a találkozásokat, határozta meg mint kontaktzóna a céljait és a remélt eredményeket, jelölte ki a helyszínt, a határtárgyakat, az ismerkedést és a beszélgetéseket megkönnyítő animátor szerepét és személyét, választotta meg a kommunikáció (magyar) nyelvét. A múzeum tehát, mielőtt átadta volna a szót a külsős partnereknek, alaposan kialakította a találkozások keretét. Amíg a külsős résztvevő ezen belül maradt, a beszélgetések a múzeumi résztvevők elvárásainak megfelelően tudtak működni. Abban a pillanatban azonban, hogy a külsős partner eltért ettől, kijelölt egy ettől eltérő keretet, a múzeumi partnerek nehéz helyzetbe kerültek. A helyzet számos párhuzamot mutat azzal, amikor a terepmunka során az antropológus igyekszik megismerni egy kulturális praxist, ám a helyi partnerek folyamatosan kitérnek a kérdések elől, egy konkrét kérdésre másról kezdenek beszélni, vagy a válaszaik nem állnak össze az antropológus számára érthető ismeretté.
 
A múzeumi Kontaktzóna esetében például az ukrán partner által kijelölt keret az orosz–ukrán hatalmi helyzet korábbi, a szovjet időkben uralkodó aszimmetriájából indult ki, ezt igyekezett kulturális oldalról dekonstruálni azzal, hogy az ukrán kultúra eredményeit emelte ki. E modell megjelenése a múzeumot váratlanul érte. A múzeum az ott őrzött tárgyakra vonatkozó ukrán ismeretekre volt kíváncsi, annak ellenére, hogy az ukrán–magyar történelmi viszony eleve nehezen illeszthető a kontaktzóna által kijelölt központi-periferiális helyzethez. A muzeológusok számára, ez a későbbi belső beszélgetésekből is kiderült, az ukrán partner a kultúrát esszencializálva egyfajta nacionalista narratívát erőltetett, és ez a múzeumi résztvevők számára érdektelen volt. A helyzet azonban az, hogy ez a keret értelmezhető egyfajta metakulturális álláspontként is, amikor nem az egyes kulturális jellegzetességek, jelenségek, tárgyak stb. a beszélgetés tárgyai, hanem a kultúra maga. Azaz milyen szerepet szánunk a kultúrának, kik és hogyan használhatják (például mi az álláspont a repatriációval kapcsolatban; mi a kulturális örökség szerepe, helye, képviselete stb.)? Mennyire írható le tehát a projekt, illetve egyes részei a kontaktzóna fogalmával, vagy mennyire szólt az együttműködés (vagy egyes részei) metakulturális kérdésekről (Briones 2017), vagy akár az egyes kultúrák leírásáról (és itt időben, térben melyikről, milyen nézőpontból stb.) (Mutman 2006)? Ezek valójában nagyon eltérő síkok, és ha nem vesszük figyelembe aktuális jelenlétüket, vagy ha eltévesztjük őket, a megértés könnyen zátonyra fut.
 
Ahhoz hogy ezek a találkozások működjenek, világosan látni kell a felek céljait, és azokat a módokat, melyek révén ezek elérhetők (Fischer-Olson 2014: 12.). Minden egyes résztvevő ugyanis egy sor hangot, nézőpontot, érdeket képvisel, akár váltogatva őket (Mizzi 2010), és az adott helyzet szabja meg, melyiket alkalmazza, milyen formában. E komplex helyzet első pillantásra azt sugallja, hogy alapvetően ne számítsunk sikeres találkozásokra, közös értelmezésekre, együttműködésekre. A tudáskörforgás mint múzeumi működési modell ugyanakkor alapot szolgáltathat egy jóval derűlátóbb megközelítésre – noha általában nem feltétlenül rövid távon –, hiszen valamennyi hang hozzájárul a múzeumi, azaz a tárgy- és gyűjteményalapú tudásokhoz, bármilyen keretben hangzik is el. Kérdés persze, hogy ez milyen közel vagy távol van az egyes tárgyaktól, gyűjteményektől, már meglevő ismeretektől, milyen áttételeken keresztül, milyen assemblage formájában és milyen időkeretben kapcsolódik a többihez.
 
 
Tanulságok
 
A Kontaktzóna projekt valóban új megközelítésen alapult a Néprajzi Múzeumban: meglevő tárgyakat és gyűjteményeket igyekezett közösen értelmezni e tárgyak forrásközösségeiből érkező résztvevőkkel. Ez az együttműködési forma az antropológiai kontaktzóna fogalom mintájára fogalmazódott meg a kezdeményező múzeumi szakemberekben. A projekt minden korlátja ellenére működött: az együttműködések létrejöttek, a tárgyakról való párbeszéd megindult, a külső perspektívák és az eltérő forrású ismeretek megjelentek bennük.
 
Ha árnyaltabban próbáljuk meg értelmezni, a projekt számos tanulsággal szolgál a jövőbeli, hasonló szándékú múzeumi együttműködés számára. Ezek a tanulságok alapvetően a múzeumi, antropológiai tudás, ennek folytán elmélet és módszertan vakfoltjait érintik, azaz olyan jelenségeket, amelyek nem vonódnak bele a reflexióinkba, és amelyeket a vizsgálódásaink során általában maguktól értetődőnek, problémamentesnek tekintünk.  A Kontaktzóna esetében ilyen volt a „közösség”, illetve a „forrásközösség” fogalma és szerepe. Akárcsak a cliffordi kontaktzóna alkalmazásakor, itt is evidensnek tűnt, hogy adott tárgyak, gyűjtemények eredeti használóinak utódai közösségként működnek tovább, és a múzeumban őrzött tárgyakkal ma is sajátos, közeli viszonyban állnak. Már ebben a mondatban is szinte valamennyi kulcsfogalmat meg kellene magyarázni. Mi a közösség? Egymással társadalmi kapcsolatban lévő csoport? Vagy politikai intézmények, nyelv, terület révén, közvetett viszonyban lévő emberek? Nehéz erre felelni, mivel ezekre mind használható a fogalom. Az azonban jól látható, hogy már e két leírás is mást takar. Egy indián törzs mai tagjai nem ugyanolyan társadalmi csoportot alkotnak és alkottak korábban is, mint Ukrajna vagy Peru állampolgárai (Fehr 2017). Akkor sem tévedünk valószínűleg nagyot, ha azt mondjuk, eltérő kapcsolatban állnak és álltak a „tőlük” gyűjtött tárgyakkal is. Miért érdekes az ő mai tárgyértelmezésük, tudásuk? Ezzel nem azt állítom, hogy nem lehet érdekes, csak arra a kérdésre keresek választ, hogy milyen módon az. A kontaktzóna ugyanakkor erre nem ad választ.
 
A kontaktzóna mint megközelítés túlságosan a konfliktus középpontba állításával, azaz a "nyugati" múzeum intézménye és a forrásközösség társadalma közötti (kulturális, hatalmi stb.) távolsággal kísérletezik. A kontaktus jellegű narratívák által strukturált reprezentációk viszont kevés helyet hagynak a külsős résztvevők saját gondolkodásának artikulálására, vagy az olyan narratívákra, amelyek kívül esnek a kontaktzónán.
 
Fontos észrevenni ezzel szemben, mennyire pozicionál mindenkit a neme, osztálya, származása stb., ám ez arra is utal, milyen mértékben választhatunk szerepeket vagy akár identitásokat, illetve hangokat a társadalmon belül. A pozíciók ugyanakkor maguk sem rögzítettek, nem állandók, nem mindent átjárók, meghatározók, nem kizárólagosak (Harris 1995: 39.), és éppen ezért a belőlük fakadó esetleges konfliktusok sem azok. Inkább olyan társadalmi térre volna szükség, amelybe lépni és ott másokkal találkozni azért motiváltak az emberek, mert vannak céljaik és érdekeik, melyek túlmutatnak az adott keretükön, csoportjukon, közösségükön. Manapság a múzeumi találkozásokban részt vevő emberek között eleve számos kapcsolat, tárgymozgás történik, ily módon a „kontaktus” mint olyan eltűnik e kapcsolatokból, a kontaktzóna felolvadóban van. Az ilyen esetekben a múzeumi tér gyakran nem kontaktzóna többé (ahol közeledhetnek az egyes kultúrák), hanem olyan purifikációs zóna, ahol éppen a már nem annyira hangsúlyos távolság, az elkülönültség újrafogalmazódik. Az etnográfiai tárgyak jelenleg alapvetően hibrid, mobil tárgyakként értelmezhetők, ennek elismerése hozzájárul ahhoz, hogy komolyan vegyük létrehozóikat és magukat a tárgyakat (lásd szimmetrikus antropológia), ahelyett hogy purifikálnánk az identitásukat, kényszerűen etnizálva, egzotizálva eredetüket. Vigyázni kell tehát, hogy az őslakos tudás, világ, nézőpont ne váljon valamilyen sztereotip egységképpé, hogy az azon belüli világok, hangok is egyformán érvényesülhessenek. A hibriditás komolyan vétele megkérdőjelezi, illuzórikussá teszi a gyarmati alapkategóriák esszenciális voltát (Onciul 2013: 84.).
 
Nem mindegy továbbá az ilyen jellegű együttműködések szempontjából, hogy a megszólított forrásközösség (kiválasztott) tagjainak mekkora múzeumi tapasztalatuk van (Fischer-Olson 2014: 35.). Az sem mindegy, hogy valóban kontrollt ad-e a múzeum a külsős félnek, vagy elismeri a kontrollját (a saját kultúrája értelmezésében). Úgy látszik, hogy a kontaktzóna valójában sokkal inkább alkuk, kompromisszumok, beavatkozások sorozata, mint társadalmi tér (Harris 1995: 37.). Ebben hangsúlyos volna a közös háttér, a közös pontok előtérbe helyezése, a támaszkodás rájuk – ez a szempont Prattnál még nincs előtérben: lásd „eltérő kultúrák, gyökerek” hangsúlyozását. A csoportok között a kontroll folyamatosan változik, alakul az interakció kontextusán belül. A résztvevők alkuk révén határozzák meg az autoritást, a szabályokat és a hatalmi tényezőket (Onciul 2013: 85.).
 
Nemcsak megadott fókuszpontok körül találkozhatnak megközelítések, hanem a kijelölésük is bárhol és bárhogyan, illetve bárki által megtörténhet. (A közös helyszínek itt kapnak kiemelt szerepet – mint többé-kevésbé közös fókuszpontok.) A képbe ráadásul az értelmezés megtagadása is ugyanígy beletartozhat, mint megvalósítása. Figyelembe kell azonban venni, hogy ha nincs kitüntetett csoport, akkor bárki előtt szabad az értelmezés. Ettől kezdve nem csupán a kultúrakutató, antropológus, muzeológus nem élvez elsőbbséget, hanem az adott etnikumokhoz tartozók sem. Ha nincs újabb metanarratíva, amely megkülönbözteti az értelmezéshez közelebb vagy távolabb állókat, azaz ha nincs távolság, akkor az olyan párbeszédek, amelyek csak a kutatók és a kutatottak között zajlanak, továbbra is leszűkítések maradnak.
 
 
Irodalom
 
Bennett, Tony 2013 The „Shuffle of Things” and the Distribution of Agency. In: Harrison, Rodney – Byrne, Sarah – Clarke, Anne (eds.): Reassembling the Collection. Ethnographic Museums and Indigenous Agency. SAR Press, Santa Fe, 36–69.
 
Briones, Claudia 2017 Spirituality we do not have such a Thing: Patrimonialization Processes as Minefields. Journal of Historical Archaeology & Anthropological Sciences, 2/2, 00045. http://medcraveonline.com/JHAAS/JHAAS-02-00045.php
 
Clifford, James 1997 Routes: Travel and Translation in the Late Twentieth Century. Harvard University Press, Cambridge. (Contact zone 188–219.)
 
Dibley, B. 2005 The Museum's Redemption: Contact Zones, Government and the Limits of Reform. International Journal of Cultural Studies, 8/1, 5–27.
 
Fehr, Michael 2017 Die zweite Kolonialisierung – Anmerkungen zur Frage: whose heritage? In: Bonnet, Anne-Marie – Floorplan (Hg.): Whose Heritage? Autopress, Bonn, 14–20. http://www.aesthetischepraxis.de/Texte2/Fehr_whose-heritage.pdf
 
Fischer-Olson, Allison Hana 2014 Imagining the Way Forward Through Museum Space: Approaching Working Relationships between Museums and Indigenous Communities. University of California, Los Angeles, UCLA Electronic Theses and Dissertations.
 
Harris, Joseph 1995 Negotiating the Contact Zone. Journal of Basic Writing, 14/1, 27–89.
 
Mizzi, Robert 2010 Unraveling Researcher Subjectivity Through Multivocality in Autoethnography. Journal of Research Practice, 6/1, 1–13. http://jrp.icaap.org/index.php/jrp/article/view/201/185
 
Mutman, Mahmut 2006 Writing Culture. Postmodernism and Ethnography. Anthropological Theory, 6/2, 153–178.
 
Onciul, Bryony 2013 Community Engagement, Curatorial Practice, and Museum Ethos in Alberta, Canada. In: Golding, Viv – Modest, Wayne (eds.): Museums and Communities. Curators, Collections, and Collaboration. Bloomsbury, London, 79–97.
 
Peers, Laura – Brown, Alison K. (eds.) 2003 Museums and Source Communities: A Routledge Reader. Routledge, London – New York.
 
Pratt, Mary Louise
1991 The Arts of the Contact Zone. Profession, 91, 33–40.
2008 [1992] Imperial Eyes: Travel Writing and Transculturation. Routledge, London – New York.
 
Wilhelm Gábor 2009 Kontaktzóna – egy kísérleti múzeumi projekt helyszínei. Tabula, 12/1, 167–182. http://www.antroport.hu/lapozo.php?akt_cim=372

--------------------------------
A projekt A múzeumok mint a kultúrák közötti párbeszéd helyszínei (Museums as Places for Intercultural Dialogue – MAPforID) címen futó program támogatásával valósult meg.