A határtárgy (boundary object) mint társadalomtudományi elmélet az eltérő ismerettel rendelkező csoportok közötti fordítást és megértést igyekszik modellezni. Minden olyan esetre érvényes, ahol személyek vagy csoportok együttműködnek, de nem azonos háttér alapján. A határtárgyak az együttműködések során alakulnak ki. A részvételen alapuló múzeumi munka jellegzetesen ilyen jellegű, a múzeumi tárgyak pedig ebben sokszor határtárgyszerepet vesznek fel.

 
A határtárgy (boundary object) fogalmát Susan Leigh Star és James Griesemer (1989) egy konkrét múzeumi esettanulmányból kiindulva (a Museum of Vertebrate Zoology keretében) vezette be a társadalomtudományi elemzés eszköztárába. Tudománytörténetileg a fogalom a szimbolikus interakcionizmusból ered, a hátteréül pedig a tudomány- és technológiakutatások (Science and Technology Studies, STS) szolgálnak. Innen került át a cselekvőhálózat-elméletbe (actor-network theory, ANT), az aktivitáselméletbe (activity theory), majd rövid időn belül egy sor tudományágban teret nyert, és a mai napig használatos (Wenger 1998). A kulturális antropológiában azonban egészen napjainkig nem alkalmazzák a modellt, noha a kulturális tárgyak hasonló szerepével a megosztott megismerés (distributed cognition) a kognitív antropológián belül intenzíven foglalkozott (Hutchins 1995). E hiány oka lehet, hogy a határtárgy modelljével dolgozó etnográfiák elsősorban az STS-en, illetve az ANT-n belül születtek meg (Vinck 2012); olyan területeken tehát, ahol a szervezeti kérdésekre összpontosító vizsgálatok sűrűsödnek. A múzeumi praxissal kapcsolatos szakirodalom az utóbbi években egyre gyakrabban alkalmazza a fogalmat (Pahl–Pollard 2010: 10, 13.; Poehls 2010; Waller 2016: 198.), mivel az egymástól eltérő hátterű csoportok együttműködésével kapcsolatos kérdések fokozottan merültek fel.
 
 
A fogalom
 
A határtárgyfogalom megalkotásakor Star és Griesemer számára a kiinduló helyzetet a tudományos munkára jellemző heterogenitás és a kooperáció együttes megléte és feszültsége, valamint az eltérő társadalmi világok közötti, ebből fakadó fordítás szükségessége jelentette. Alapmegfigyelésük szerint azonban a közös tudományos munkához nincs szükség a résztvevők közötti konszenzusra. Abból indulnak ki, hogy a tudományos munka a résztvevők eltérő háttere miatt megköveteli a folyamatos koordinációt és fordítást. A heterogén összetételű csoportot a közös cél tartja össze, ehhez igazodnak az alkuk, egyeztetések és viták. Konkrét példájukban "amatőr" gyűjtők és tudományos hátterű muzeológusok igyekeztek közös modellt létrehozni: radikálisan eltérő jelentésekből valami koherenset megalkotni (Star–Griesemer 1989: 392.). Ez pedig a csoportok által alkalmazott elemzési módszerek sztenderdizálása és a határtárgyak létrehozása segítségével valósulhat meg.
 
Ezek alapján határtárgynak azt a tárgyat nevezhetjük, amelyet több csoport használ egyszerre, ezáltal a tárgy közvetíteni, fordítani  képes eltérő ismereteik között. A hétköznapi tárgykultúra és a múzeumi tárgyak vizsgálatakor (és általában a materiális kultúra értelmezésekor) fontos lehet a határtárgyfogalom használata. Egy adott dolog (ami lehet: konkrét, fizikai vagy akár absztrakt, szövegszerű, szemiotikai) jellegzetesen határtárgynak tekinthető, ha többféle módon kapcsol össze szituációkat, ha ismeretterületek (knowledge domains) interfészein egyfajta integráló eszközként képes működni. A határtárgy közös információtérként (common information space) vagy közvetítő tárgyként (mediating object) is ismert.
 
A fogalom tehát olyan dolgokra vonatkozik, amelyek interfészként, azaz közösen használt környezetként viselkednek eltérő közösségek között, amelyeket több eltérő közösség használ, mégis eltérő módon lát. Noha a résztvevőknek a megfelelő együttműködéshez közös részlettel kell rendelkezniük, a másik fél teljes megértése nem szükséges. A határtárgyak ebben a folyamatban tájékozódási, közvetítő és alkupontként szolgálnak, a megértés a kommunikációban és a kooperációban betöltött hatékonyságuktól függ. A határtárgyak a társadalmi interakciók szervezői, és magukat az interakciókat strukturálják. A közös használat révén lehetővé teszik és megkönnyítik az együttműködést. Ehhez tartósnak, szembetűnőnek és publikusnak kell lenniük. A határtárgyakat viszont nem kell feltétlenül fizikai tárgyként elgondolni: egyszerre lehetnek konkrétak vagy absztraktak, információk, beszélgetések, érdekek, szabályok, tervek, szerződések, vagy akár személyek is.
 
A határtárgyak tehát egymást bizonyos mértékben átjáró világok közös részei, amelyek azért képesek közvetíteni a mindennapi kommunikáció és koordináció során, mert valamennyi résztvevő számára ott vannak, azaz valamilyen módon valamennyi jelenlevő viszonyulni tud hozzájuk. A határtárgy mint kutatási modell az egyes eszközöket abból a szempontból értelmezi, miként közvetítenek csoporttevékenységeket.
 
 
Múzeumi határtárgyak
 
A határtárgy elmélete a múzeumi tárgyak értelmezésekor különösen hasznos lehet, mivel éppen a különböző hátterű személyek és (nem feltétlenül homogén) csoportok találkozása áll a fókuszban. A határtárgyak a múzeumban sokszor felértékelődnek, hiszen a cselekvések során alapot jelentenek az eltérő célú, kiindulópontú, hátterű társadalmi kommunikációban. Múzeumi határtárgyak lehetnek olyan tárgyak, amelyeket egy csoport sajátosan egzotikusnak, vagy az adott kultúrára jellemzőnek (sztereotipikusnak) vél.
 
A határtárgyaknak Star és Griesemer értelmezésében négy alapvető típusa van: gyűjtőhelyek, ideáltípusok, egybeeső határok és sztenderd formák (Star–Griesemer 1989: 410–411.). Ezt fogalmazza át Étienne Wenger oktatásteoretikus mint a határtárgyak négy dimenzióját: azaz a modularitást, az absztrakciót, a többszerepűséget és a sztenderdizációt (Wenger 2000). A modularitás értelmében a határtárgyak szolgálhatnak dialógus alapjául (például egy könyvtár vagy múzeumi gyűjtemény darabjai). A többszerepűség megengedi, hogy eltérő feladatokra vagy célokra használjanak egy tárgyat. Az absztrakció az eltérő világok közötti dialógust segíti elő. A sztenderdizáció pedig kijelöl bizonyos kereteket az értelmezésre.
 
A határtárgyak működésében meghatározó a rugalmasság: az az összetettség, amelynek révén többfajta, egymástól eltérő, részleges értelmezések is megengedhetők. Ez teszi lehetővé, hogy a határtárgyakat többféle csoport használhassa. Ugyanakkor e tárgyak elég masszívak ahhoz, hogy megőrizzék saját identitásukat, és ne olvadjanak fel egy adott értelmezésben.
 
A határtárgyak egyszerre több közösség, csoport és személy számára is jelen lehetnek: ez teremt kiindulópontot e csoportok közötti kapcsolatok kialakulására. Az értelmezés és a használat lehetőségei azonban eltérők a résztvevők számára, gyakran szituációról szituációra változnak. Ennek ellenére már jelenlétükkel tematizálják a viselkedést, az interakciókat, továbbá közös kommunikációs kiindulópontokat teremtenek. A terepmunka vagy a múzeumi tárgyértelmezés során a közös cél lehet leírás, monográfia vagy kiállítás, de az etnográfus és a forrásközösség tagjai sok esetben egészen más céllal és háttértudással, eltérő fogalmi készlettel vesznek részt ezek létrehozásában. Egy fénykép vagy egy használati tárgy egyszerre lehet családi ereklye, nemzedékek közötti kapocs, emellett egy adott tárgytípus megjelenítője, vagy egy kor, társadalmi miliő illusztrációja – aszerint, hogy melyik résztvevő értelmezi. A fotók és használati tárgyak ebben a közvetítő szerepben válnak határtárggyá.
 
A határtárgyak tehát alkalmasak eltérő csoportok, egyének, cselekvések, kommunikációk koordinálására anélkül, hogy a résztvevők között feltételeznének valamiféle (akár az együttműködés során kialakuló) közös tudást vagy kultúrát. Koordinációs szerepüket hálózati tulajdonságaik révén töltik be. A határtárgy mint modell ökológiai alapú: a tárgyak, a személyek és csoportok környezetére hivatkozik, azaz a résztvevőket a környezetükbe ágyazottan írja le. A határtárgyak ugyanis a különböző társadalmi világok közötti határokat ívelik át.
 
A határtárgyak egyszerre kötnek össze és választanak szét résztvevőket. Az eltérő perspektíváik ellenére kapcsolják egybe a résztvevők eredményeit és hozzájárulásait. Ezért eltérő részvételi formák között is képesek közvetíteni, hidat építeni, kapcsolatokat létrehozni, mivel a koordináció fontosabb, mint a közös értelmezés kialakítása. Ebben az összefüggésben érdemes hivatkozni Anna Lowenhaupt Tsing (2005) amerikai antropológus súrlódás fogalmára, amely szerint az együttműködés nem azonos a konszenzussal, sokkal inkább a produktív félreértésekkel (Tsing 2005: 247.). A legproduktívabb lehet ez természeti és társadalmi tárgyak létrehozásakor.
 
A határtárgyak jellegzetes és egyben klasszikus példája a munkahely, a könyvtár, a múzeum, a térkép és a tudományos munka. E helyek vagy folyamatok mindegyike dolgok közös használatán alapul, melyeket nagyon különböző hátterű csoportok vesznek igénybe. Mint közös használati tárgyak gyengén strukturáltak, azaz többféle értelmezést tesznek lehetővé, egyéni használatban azonban erősen szervezetté válnak. Elég erősek eltérő perspektívák átfordítására, ezáltal koherenciát teremtenek különböző társadalmi világok között. A határtárgy tehát fizikailag stabil, hogy több helyen legyen használható, és megőrizze identitását, az értelmezésben viszont rugalmas: vagyis többféle lokális értelmezést és alkalmazást tesz lehetővé. A tudományos munka például heterogén jellegű, azaz számos eltérő csoport végzi és járul hozzá. Mindez együttműködést igényel. Konszenzus azonban nem feltétlenül szükséges a kooperációhoz. A határtárgyba mint modellbe beleérthető olyan jellegű kapcsolatok és koordinációk kezelése is, amelyek az együttműködés nem szándékolt részei. Csoportok újraszerveződése ugyanakkor új határtárgyak (és fordítások) kialakulását teheti lehetővé.
 
 
Határtárgyak tágabb összefüggésben
 
A határtárgy fogalmi használata kiterjeszthető kultúrák találkozására vagy akár kultúraközi vizsgálatokra is. Marilyn Strathern brit antropológus a határtárgy fogalmából kiindulva például a kritikai kultúrakutatást (culture studies) nevezi határtudománynak (boundary discipline) az értelmezési módja miatt (Strathern 2004: 45.). Ez a kiterjesztés a határtárgyat sok tekintetben a reciprocitásalapú kontaktzóna fogalmához teszi hasonlóvá, melyet James Clifford alkalmaz (Clifford 1997: 204.). Ha tehát a kulturális találkozások tere tárgyként értelmezhető – amit a határtárgy eredeti modellje nem zár ki –, a kontaktzóna a határtárgy egyik sajátos esete, amely a részt vevő csoportok eltérő hatalmi helyzetéből fakad.

A határtárgy alapvetően és jellegzetesen episztemológiai fogalom: a vele kapcsolatos ismereteink lényegesek a modellben. Noha sok szempontból átfedésben van az ANT-ben alkalmazott köztestárgy (intermediary object) fogalmával, ez utóbbi egy ontológiai szemléletű modellben kap szerepet: azaz a köztestárgy itt a világ része, függetlenül a tudásunktól. Az ANT által preferált köztestárgy tehát óhatatlanul eltér a határtárgy fogalmától (Vinck 2012: 93.). Bár eredetileg mindkettő a tudomány szociológiai kutatásának része, a határtárgy többféle társadalmi világ (aktivitáscsoportok) átfedésében nyer értelmet. A kérdés, hogy miként szinkronizálhatók. A köztestárgy az ANT szerves részeként a csoportok és egyének közötti kapcsolatok hálózatait írja le, azaz a leírás követi a köztestárgyakat. A köztestárgyak ezért szerepeik szerint nyitottak: működhetnek csoportok között, de csoporton belül is. A fordítás egyfajta megjelenési formái, és éppen a materialitásuk révén nyitottak (Vinck uo. 96.).
 
Peter Galison tudománytörténettel foglalkozó amerikai kutató Thomas Kuhn (2002 [1962]) paradigmaelméletét felhasználva alkotja meg a cserezóna (trading zone) modelljét, amelyben megfogalmazza, hogy a határtárgy nem más, mint a cserezóna egy időbeli szelete (Galison 2010: 46.). Elemzésében olyan tudományos tárgyakra alkalmazza a cserezóna kifejezést, amelyeket valaki más jelentéssel ad át, mint amivel átveszik tőle – megközelítése pedig alapvetően Marcel Mauss antropológiai csereelméletét idézi (uo. 35.). Nála is a koordináció a fontos, nem pedig a szignifikáció azonossága, illetve a szignifikációban való egyetértés. A ritka leírás (thin description) megléte elégséges a csere esetében (uo. 36.), azaz nincs szükség hozzá a geertzi értelemben vett sűrű leírásra (thick description). A sűrű leírás (értelmezés) egyenlő a konszenzussal, az értelmezés ritkasága viszont nem más, mint a csere. A koordinációhoz tehát elég néhány közös szó, nem kell azonos, közös nyelv. A cserezóna jellegű nyelvek (pidgin vagy kreol) meglehetősen heterogének (uo. 42.). Noha a határtárgy- és a cserezónamodellek hasonlósága szembeszökő, érdemes figyelembe venni, hogy a cserezóna fogalma (Galison 1997) a nyelvi fordítás metaforájának kiterjesztése, a határtárgy viszont arra alapoz, hogy az együttműködő felek nem teljes mértékben értik meg egymást.
 
 
A fogalomhasználat kiterjesztése
 
A határtárgy fogalma tehát alapvetően a hálózati típusú tárgyelméleten belül nyer értelmet: ahol az egyes résztvevők kapcsolatai határozzák meg ezeket a tárgyakat és társadalmilag értelmezett szerepeiket. Hálózati jellegű megközelítésekből viszont nemcsak egy létezik, s ezek még számos tekintetben el is térnek egymástól – például a tárgy fogalmának meghatározásában (az actor-network és az assemblage mint a hálózati elmélet tárgyfogalma sem teljesen azonos). Ily módon a határtárgy is eltérő jelentést kap ezekben a megközelítésekben. A fogalom azért alkalmas összetett társadalmi helyzetek, interakciók elemzésére és megértésére, mert a kommunikációban keresi azokat a kitüntetett pontokat, amelyekre eltérő vagy akár ellentétes háttérismerettel, érdekekkel és célokkal rendelkező csoportok is támaszkodni tudnak. E csoportok nem feltétlenül jönnek azonos társadalmi világból, a közös munka, cél, feladat mégis megköveteli az ismereteik valamilyen fokú integrálását. A megfelelő kooperációhoz pedig folyamatosan újra kell gondolniuk az általuk alkalmazott dolgok és módszerek jelentéseit.
 
A terület fontos kérdései közé tartozik az egyes határtárgyak hatékonysága, tudatos kiválasztása vagy létrehozása, a használatukhoz megfelelő kontextus megléte, a létrehozás vagy kiválasztás hatalmi háttere. A határtárgy mint modell ugyanis nemcsak leírásra, hanem alkalmazásra is alkalmas. Vagyis nem csupán már működésben, kulturális használatban lévő határtárgyak azonosíthatók és elemezhetők általa, hanem projektek és együttműködések ugyancsak. Múzeumi kiállítások vagy gyűjtemények feldolgozása pedig akár tervezhető is a határtárgyak figyelembevételével.

Bár a határtárgy mint társadalomtudományi modell egy múzeumi esettanulmány kapcsán született (Star–Griesemer 1989), hosszú kerülőutat tett meg, míg végül az antropológia és a múzeumok újra használni kezdték (Pahl–Pollard 2010; Poehls 2010; Waller 2016; Wilhelm 2014). Úgy tűnik azonban, érdemes kísérletezni a megközelítéssel a múzeumi területen is, hiszen a kooperáció, a részvétel és az együttműködés itt is egyre nagyobb teret nyer. A múzeumi munka nemcsak a világ, hanem az együttműködések széles skáláját is magába foglalja – a mindennapokban ugyanúgy, mint nagyobb projektek esetében. Határtárgyakkal egyszerre szembesülhetünk a különböző hátterű szakemberek, valamint a múzeumi és forrásközösségek kapcsolatában.
 
Wilhelm Gábor
 
 
Irodalom
 
Clifford, James 1997 Routes: Travel and Translation in the Late Twentieth Century. Harvard University Press, Cambridge, Mass.
 
Galison, Peter
1997 Image and Logic: A Material Culture of Microphysics. University of Chicago Press, Chicago.
2010 Trading with the Enemy. In: Gorman, Michael E. (ed.): Trading Zones and Interactional Expertise: Creating New Kinds of Collaboration. MIT Press, Cambridge, MA, 25–52.
 
Hutchins, Edwin 1995 Cognition in the Wild. MIT Press, Cambridge, MA.
 
Kuhn, Thomas S. 2002 [1962] A tudományos forradalmak szerkezete. Ford. Bíró Dániel. Osiris Kiadó, Budapest.
 
Pahl, Kate – Pollard, Andy 2010 The Case of the Disappearing Object: Narratives and Artefacts in Homes and a Museum Exhibition from Pakistani Heritage Families in South Yorkshire. Museum & Society, 8/1, 1–17.,
 
Poehls, Kerstin 2010 Zeitgeisty Exhibits? Migration, a Boundary Object in the Museum. Zeitschrift für Volkskunde, 106, 225–245.
 
Star, Susan Leigh – Griesemer, James R. 1989 Translations' and Boundary Objects: Amateurs and Professionals in Berkeley's Museum of Vertebrate Zoology 1907–39. Social Studies of Science, 19/3, 387–420.
 
Strathern, Marilyn 2004 The Whole Person and Its Artifacts. Annual Review of Anthropology, 33, 1–19.
 
Tsing, Anna Lowenhaupt 2005 Friction. An Ethnography of Global Connection. Princeton University Press, Princeton.
 
Vinck, Dominique 2012 Accessing material culture by following intermediary objects. In: Naidoo, Loshii (ed.): An Ethnography of Global Landscapes and Corridors. Rijeka – Shanghai, InTech, 89–108. http://www.intechopen.com/books/an-ethnography-of-global-landscapes-and-corridors/following-intermediary-objects-in-order-to-access-material-culture
 
Wenger, Étienne
1998 Communities of Practice: Learning, Meaning and Identity. Cambridge, UK, Cambridge University Press.
2000 Communities of Practice and Social Learning Systems. Organization, 7(2): 225–246. http://www.psycholosphere.com/Communities%20of%20Practice%20&%20Social%20Learning%20Systems%20by%20Wenger%202000.pdf
 
Waller, Laurie 2016 Curating actor-network theory: testing object-oriented sociology in the Science Museum. Museum & Society, 14(1): 193–206. https://www2.le.ac.uk/departments/museumstudies/museumsociety/documents/volumes/waller
 
Wilhelm Gábor 2014 Kelet- és délkelet-ázsiai migránsok tárgyi kultúrája Budapesten. In: Árendás Zsuzsa – Szeljak György (szerk.): Vándorló tárgyak. Bevándorlók tárgykultúrája Magyarországon. Budapest, Néprajzi Múzeum (Tabula könyvek 12.) 148–171.