A szubjektív múzeum olyan tágan értelmezett társadalomtudományi tendencia és attitűd, amely évtizedek alatt épült be a mai múzeumok értelmezési folyamatába. Gyakorlatként jelentheti a kurátor szubjektivitását ugyanúgy, mint a befogadó közönség személyes viszonyulásait – múzeumhoz, gyűjteményhez, tárgyakhoz és kiállításhoz. A szubjektív aspektus a kutatás, a kiállítás és a gyűjtemény számára is lehetőség. A kérdés mégis releváns: a szubjektív múzeum mint kifejezés pontosan fejezi-e ki ezeket a megközelítéseket?

 
A szubjektív múzeum (subjective museum) mint megközelítési mód és attitűd nem tekinthető a múzeumtudomány koherens módszertani keretének, elméleti megközelítésének – mint például a tárgybiográfia –, és még csak annyira sem bevett, általános tudományos szófordulat, mint a globális múzeum (global museum), vagy a közösségi múzeum (community museum) kifejezés. Mégis épp ez utóbbi kapcsán válik relevánssá, fogalomba sűríthető értelmezési keretté és gondolkodásmóddá. A szubjektív múzeum tehát egy olyan tágan értelmezett társadalomtudományi tendencia, amely évtizedek alatt épült be a mai múzeumok értelmezési folyamatába. A szubjektív aspektus ma már a modern múzeumtudományi praxis része – még abban az esetben is, ha erre nem használunk külön fogalmat. Gyakorlatként ez jelentheti a kurátor szubjektivitását ugyanúgy, mint egy közösség vagy a befogadó közönség személyes viszonyulásait – múzeumhoz, gyűjteményhez, tárgyakhoz és kiállításhoz. Módszertani elvként pedig azt a perspektívaváltást jelöli, amely során egy intézmény elkötelezi magát a személyes beszédmód, a szubjektív szerkesztés-, látás- és gondolkodásmód mellett. Amikor nemcsak az általános és a típus, hanem az egyedi, a saját, a személyes és a szubjektív is megjelenik a múzeum összetett intézményi praxisában. A szubjektív múzeumi megközelítés számára a részvételen és együttműködésen alapuló múzeumi munka az egyik releváns módszertani keret és gyakorlat.
 
 
Fogalomhasználat – történeti dimenzió
 
A szubjektív aspektus és a személyesség átrendezi a múzeumot mint történetileg kialakult modellt, felismerhető és azonosítható jelenség a múzeumok praxisában. A szubjektivitás a kutatási, a kiállítási és a gyűjteménygyarapítási stratégia egy lehetősége, de releváns a kérdés, hogy a szubjektivitással írható-e le legjobban a múzeum és a közösség változó szerepe és jelentősége, szimmetriája, egymás világába átjárása. A szubjektivitás jelent-e másfajta minőséget a múltorientált gyűjteményi örökségen alapuló múzeumok világában, az objektumok számára? A szubjektivitás használható-e viszonyfogalomként a vélt vagy valós objektivitással kapcsolatban?
 
Ha a szubjektivitás történeti előzményeit kutatjuk, már a legkorábbi magángyűjtemények működésében felismerhetjük. A magángyűjtemény mint a modern múzeum előképe intézményesülése során is megtartotta szubjektív aspektusát – noha a tudományos gyűjtemény, a tudományos múzeum ideája éppen ezt a vonást igyekezett elfedni. A reneszánsz világképet is tükröző Kunst- und Wundekammer modellben például nagyon intenzíven jelenik meg a gyűjtő figurája, a kammerek saját univerzuma, asszociációs hidakra (is) épített szubjektív tárgyvilága. A 15–18. századi miniatűr magánmúzeumokban egymás mellé kerültek a tapasztalati tudás, a „játékos teremtés”, a saját és az idegen, "egzotikus" világ legkülönfélébb tárgyai – formai hasonlóság, szín, anyag vagy funkció szerint, egyfajta saját és szubjektív rendben. A publikum számára szinte egyáltalán nem hozzáférhető privát Kunstkammer tehát módszertani szempontból is komplex struktúra volt, egyben a kommentár korai múzeumi műfaja, amelyben a gyűjtő szubjektív hangja volt uralkodó. A gyűjtemény bemutatásának lényegét a vizuálisan olvasható asszociációs hidak építése, a határok közötti átjárás megteremtése, ennek láthatóvá és poétikussá tétele jelentette. A Kunstkammer mint játéktér (die Kunstkammer als Spielraum – Bredekamp 2000: 68–76.) és a Kunstkammer mint szubjektív tárgyuniverzum kifejezések túlmutatnak a történeti kontextuson, és rávilágítanak a szubjektivitás korai múzeumi attitűdjeire – a magángyűjtő szubjektív világképére, saját interpretációján keresztüli hozzáférhetővé tételére (vö. Habsburg-Lothringen 2010).
 
A múzeumtörténeti előzményeket figyelembe véve adódik a kérdés: nyilvánossá, modern polgári intézménnyé válásuk és szélesebb demokratizálódási folyamatuk távolította-e a múzeumokat a szubjektivitás gondolatától, és mozdította el őket egyre inkább a vélt vagy valós objektivitás (tudományos megközelítések) irányába? Az elmozdulás csak a professzionalizálódás részeként írható-e le, amelyben a szaktudományokra és szakágakra bomlás, a holisztikus világkép helyett egyfajta rétegzettebb, enciklopédikus rendet tükröző múzeumkép és múzeumi gondolat jött létre? Vagy a szubjektivitás mindig is a múzeumi/gyűjteményi gondolkodás és rendszer része volt, és az is marad? A típusokban, kategóriákban, osztályozási rendszerekben, tezaurusz-építésben és tárgyelméleti megközelítésben gondolkodó múzeumidea valóban háttérbe szorította-e a szubjektivitás szerepét és lehetőségét?
 
A tudománytörténeti és módszertani közegben az 1990-es évektől – a korszakot jellemző átható változásokkal (mint a társadalomtudományok módszertani fordulatai, a múzeumokat is érintő writing culture – exhibiting culture diskurzus, a terep, a szöveg, az írás és a szerzőség összefüggései, az új anyagikultúra-kutatás [new material culture studies] stb.) összefüggésben – a múzeumokban újra helyet keres magának a szubjektivitás, a saját tapasztalat egyedisége és a szerzőség kritikai megközelítése. Az átalakulások nemcsak a kutatást és az archiválást, hanem a reprezentáció tereit (múzeum, kiállítás) is formálják. 


Szubjektivitás és anyagikultúra-kutatás – közös problémaérzékenység  
 
Múzeumi és gyűjteményi kontextusban a szubjektivitás gyakran kerül dichotóm viszonyba az objektivitással (Keane 2006). Ha erre az ambivalenciára egyfajta intellektuális mezőként tekintünk, és túllépünk az anyagi kultúrát a szubjektumoktól távolító megközelítésen (Miller 1994), akkor láthatóvá válnak a szubjektumok és a tárgyak interakciói, szimmetriái és kölcsönhatásai, melyek a múzeumi gondolkodás számára komplex terepet jelentenek. Ahhoz azonban, hogy a múzeum és a gyűjtemény valóban kutatási tereppé váljon, legalább két perspektívából kell áttekinteni a változásokat: egyrészt a társadalomtudományok anyagi kultúra iránti érdeklődésének erősödése, másrészt a múzeumok társadalmi kérdésekre nyitása és átalakuló tudományszemlélete felől.
 
A társadalmi múzeumok (social museum) gyakorlatában, illetve az anyagikultúra-kutatásban a szubjektivitás mint aspektus és attitűd első látásra a tárgyak biografikus megközelítése felé mutat, amely a tárgyvizsgálatokba beemeli az életrajzi dimenziót (emberek és tárgyak életrajza) és a személyességet (saját hang, saját történet). A diskurzusban meghatározó tudománytörténeti előzmény Arjun Appadurai The Social Life of Things (A tárgyak társadalmi élete) című, 1986-ban szerkesztett tanulmánykötete. A kötet – és főleg Appadurai és Igor Kopytoff tanulmányai – nemcsak fogalmilag inspirálták és dinamizálták az anyagikultúra-kutatásban a dolgok/tárgyak és a szubjektumok kapcsolatát, hanem új perspektívát is kínáltak a tudomány számára. A „tárgyak társadalmi élete” (social life of things – Appadurai 2008) és a „tárgyak kulturális életrajza” (cultural biography of things – Kopytoff 2008) jól csengő, sokat hivatkozott fogalmakká váltak, de sokkal fontosabb, hogy az életrajzi módszert adaptálták a tárgykutatásokba. Ez a megközelítés láthatóvá teszi a tárgyak szimbolikus és materiális átalakulásait, a tárgyakkal kapcsolatos folyamatszerűségeket, dinamizmusokat, értékpreferenciákat, a bennük rejlő, őket mozgató személyes világokat (vö. Berta 2008: 51–54.). Azt is fontos viszont hangsúlyozni, hogy Appadurai és Kopytoff elemzései a fogyasztás kultúráját vizsgálják – ami lényeges szempont a múzeumi gondolkodás számára, hiszen a használói oldalt emelik ki –, de az anyagikultúra-kutatás és a muzealizáció összefüggéseire nem térnek ki.  

A szubjektivitás és a professzionális, tudományos múzeumok viszonya ennél nyilvánvalóan összetettebb. A tárgyak életrajza (Harding 2016; Hoskins 1998, 2006) mellett az identitás és az anyagikultúra-kutatás összefüggései (Fowler 2010), az élettörténetek és a tárgyak (Otto–Pedersen 2004), az életrajzi tárgyak (biographical objects – Hoskins 1998), az egyéni és társadalmi emlékezés és a tárgykutatás (materializing memory) múzeumi regiszterei, a fogyasztói ízlések és stílusok szubjektív használói oldala (Miller 2005; Simányi 2005) egyaránt releváns múzeumi megközelítések lehetnek. A tárgyak és a társadalmi viszonyok, a dolgok és a szubjektumok összetett viszonyrendszere, az anyagi/materiális tulajdonságok és a szubjektív tárgyválasztás fogyasztói szempontú vizsgálata, az emberek és a tárgyak közötti bonyolult interakciók nem tartoztak mindig az anyagikultúra-kutatás és a muzealizáció tárgykörébe. Összefüggéseik szerteágazó komplexitása viszont újra csak megerősíti, hogy amikor szubjektív múzeumról beszélünk, nem egy jól körülhatárolt diszciplínával vagy intézménytípussal, hanem valamiféle nehezen megfogható, közös problémaérzékenységgel állunk szemben. A múzeumokban is megjelenő perspektívaváltás, a szubjektív aspektusra irányuló figyelem láthatóvá teszi, hogy a tárgyak nem statikusak, hanem szüntelenül változnak; hogy a folyamatszerűség a tárgyi világoknak is része; hogy a tárgyak nyitott entitások (vö. Wilhelm 2016). A kritikai muzeológia gyakorlataiban, a részvételen és együttműködésen alapuló múzeumi munkában ezek az összetevők (változás, folyamatszerűség, nyitottság) valódi kutatói és kísérleti terepet jelentenek: lehetőséget a dialógusra, a kérdések megfogalmazására, interakcióra, a „más” hangok, az „első hang” megszólaltatására.
 
 
A „vad gondolkodás” mint múzeumi perspektíva 
 
A szakágak szerint működő, alapvetően tudományos paradigmákra épülő modern múzeumi világban a szubjektivitás és a személyes hang tehát mára a módszertani keretekhez tartozik. Viszont fontos, hogy megértsük, miként működik a szubjektivitás a múzeumban, milyen hellyé teszi a személyesség és a „mások” hangja a múzeumot. Van-e értelme és tágabb kontextusa a szubjektív múzeum fogalmának? Alkalmas-e arra, hogy paradigmaként írjon le egyfajta működést, hogy paradigmaként kezelje az intézményi átalakulás egy útját? Vagy csupán egy tudománykritikai tendenciát jelöl?
 
A szubjektivitás, a múzeumi gyűjtemény, a kutatás és a kiállítás összefüggéseivel foglalkozik Angela Jannelli német antropológus és muzeológus Wilde Museen című könyvében (Jannelli 2012a), amelynek alapgondolata Claude Lévi-Strauss „vad gondolkodás” teóriájára épül. A vad gondolkodás Lévi-Strauss koncepciója szerint egyfajta „konkrét tudomány”, avagy a „megismerés nem-tudományos formája” (Jannelli 2012a: 21.; Lévi-Strauss 1994 [1955]), amelyben egy kultúra képviselői a természeti, a társadalmi és a saját világból építenek saját valóságmodelleket. A maguk körül észlelt sajátosságokat azonnal érthető struktúrákba rendezik, analógiás módon. Ez a primer (és nem primitív), nem kanonikus tudomány (vö. Geertz 2001 [1967]) a helyi társadalmakat kaleidoszkópszerű világként ábrázolja, amelyben a kulturális minták sokszínűek és újrarendezhetők. Ezt kapcsolja össze Jannelli a múzeumi teóriával, és határozza meg az „amatőr múzeumok” (Amateurmuseum) muzeológiáját „vad” múzeumként (wildes Museum). Etnográfiai és muzeológiai vizsgálata a német Heimat- és Alltagsmuseum, az örökségdiskurzus, az új muzeológia és a reprezentáció válsága köré sűrűsödik, de kitér az autoritás, a jelentések létrehozása, a jelentésadás (Deutungsmacht), a tapasztalati tudás, a performativitás és az elbeszélés témáira is.
 
Jannelli szerint a „vad” múzeumok olyan „amatőr” intézmények, amelyek a „tudományos” múzeumok rendszerező, szisztematikus, egy tudományszak mellett elkötelezett világával szemben szubjektív motivációkból és „közös” elhatározásokból jönnek létre (Jannelli 2012a, 2012b). Az "amatőr" múzeumok térnyerése összefügg az 1970-es évektől tapasztalható múzeumboommal. Az újonnan alapított intézmények között jelentős azok száma, amelyeket privát „múzeumcsinálók” (Museumsmacher) működtetnek, személyes elhatározásból, kurátori/muzeológusi végzettség nélkül. Az intézmények alapkarakterét meghatározza a részvételen alapuló közös munka. E múzeumok megértésében alapvető a létrehozók gondolkodásának feltérképezése: a személyes motivációk és gyakorlatok megértése; a folyamat feltárása, amelyben a gyűjtemény és a kiállítás létrejött. Ebben kulcsszerepe van a tárgyakhoz tapadó egyéni és kollektív tapasztalatoknak, a tárgyadományozók, az ajándékozók és a múzeum közötti személyes kapcsolatnak, a szubjektív dimenziók megértésének (Jannelli 2012b: 166–168.). A tárgyak személyes dimenziója és kapcsolatrendszere a „vad”, „amatőr” múzeumok legfontosabb jellemzője. A tudományos múzeumok gyűjteményében a személyes élettörténetekbe ágyazott, biografikus tárgyak hasonló jellemzőkkel rendelkeznek, viszont a kurátorok, múzeumi szakemberek és a tárgyajándékozók közös motivációi és céljai gyakran hiányoznak a rendszerből. Az "amatőr" múzeumokban a tárgyak reprezentációja a szimbolikus és személyes dimenzión – emlékezet, tapasztalat – alapul, a tárgyak akadémiai rendjét meghatározó dekontextualizálás kevésbé releváns megközelítés. Az "amatőr" múzeumok kollekciói a „gyűjtsd össze önmagad” (Clifford 1990) elvén alapulnak, tehát egyfajta öndokumentáción és önetnográfián, és a bemutatási módok is ezeket a tapasztalatokat tükrözik: a válogatást és az elrendezést a "konkrét" jelentések dominálják, a tudományos múzeumokat jellemző "absztrakt" összefüggéseket figyelmen kívül hagyják. A kiállításon a szövegeknek nincs kiemelt szerepük, a narratív összefüggések a személyes interpretáció során bomlanak ki. Az "amatőr" múzeumok tehát jellemzően a szóbeli közvetítés, a tárgyakról való mesélés helyei (Jannelli 2012b: 169.). A „vad múzeumcsinálók” (wilden Musemsmacher) számára a kiállítás olyan platform, amely az identitás megmutatásának egy lehetséges tere (Jannelli 2012b: 170.). A kiállításokon gyakori a spontaneitás, a tárgyak elrendezését átitatja az intuíció, a kiállítóterek asszociatív módon működnek, a létrehozók tapasztalati tudását fejezik ki. Ezt a komponálási módot a tudományos gondolkodás bricolage-technikának nevezi.
 
Az "amatőr" múzeumokat a szubjektivitás, a személyes hang, a privát, konkrét és tapasztalati perspektíva teljesen más funkciókkal és küldetéssel látja el, a „vad gondolkodás” pedig olyan értelmezési keret, amelyben a jelenség paradigmatikus módon is megragadható. Jannelli gondolatmenetéhez mégis fontos, hogy kritikai észrevételeket is tegyünk. Az antropológiai gondolkodás nagy teóriáinak összeolvasása a múzeumi szférával, ennek gyakorlati mechanizmusaival, konkrét intézménytípusok leírásával és elemzésével meggyőző intellektuális vállalkozás. Értelmezésében mégis van egy látszólag feloldhatatlan feszültség, ami a tágabb tudományos és intézményi keret ambivalenciáiból is eredeztethető. Az „amatőr” és a „vad” jelzők használata – bármennyire igyekezzük is relativizálni, a kulturális relativizmus eszméjén belül elhelyezni – nem választható le a mindennapi gondolkodás dichotóm megközelítéséről. Az etnográfia számára világos, hogy a „vadság” nem másik színvonal, hanem másik minőség. Jannelli értelmezése viszont hiába értékmentes, demokratikus, hiába alapul a kulturális relativizmus eszméjén, nyelvhasználata és fogalomkészlete mindezt nem fordítja át az etnográfia érvényességi területén túli mindennapi világra – amelyben a vizsgált múzeumok is működnek. A mindennapi gondolkodás számára az „amatőr” dichotóm viszonyban marad a tudományossal, és a „vad gondolkodás” elsősorban a megismerés nem tudományos formája marad. Ez az ambivalencia pedig rámutat a fogalomhasználat és nyelvteremtés fontosságára, arra, hogy az elméletalkotás tudományos folyamataiban ez nem megkerülhető eljárás. A szubjektivitás bármennyire általános vagy akár közhelyes fogalom is, épp a hierarchia feloldásának egy lehetősége, emellett a múzeumi/tudományos gondolkodás több száz éves történetétől sem idegen. Továbbra is kérdés viszont, hogy a szubjektivitás melletti elkötelezettség lehetővé teszi-e a tudománykritika érvényesítését. Az egymástól különböző mindennapi és múzeumi világok kapcsolatában pedig a kritika valóban releváns elvárás-e? 
 
 
Szubjektív múzeum?
 
Személyes hangra és szubjektív tapasztalatokra nemcsak az "amatőr" múzeumok nyitottak: az eltérő tudásformák és jelentéstulajdonítások megértése és integrálása a tudományos múzeumi gondolkodás számára is lehetőség – különösen, ha egy tudomány (mint az etnográfia, kulturális antropológia) kutatásai során elsődlegesen hétköznapi tudások és tapasztalatok terepén mozog. Ha úgy tekintünk a modern múzeumra, mint flexibilis médiumra, a legkülönfélébb tudásformák integrálására és bemutatására alkalmas térre, akkor a részvétel és együttműködés releváns módszertani lehetőség az eltérő tudások és tapasztalatok aktiválására. Clifford Geertz szerint a "vad gondolkodás" nem pusztán a „mi” gondolkodásunk alternatívája, hanem az emberi gondolkodás és létezés egyik alapalakzata, egyben olyan eszköz, amely képes a fizikai közelség és az intellektuális távolság közötti feszültség feloldására (Geertz 2001 [1967]). Ha a tudományos összefüggéseken alapuló gyűjteményi gondolkodás mellett más nézőpontok és más nyelvek is megjelennek, az a múzeumi örökségfogalom újragondolásában is segít. A szubjektív múzeum tehát olyan gondolkodás- és látásmódot integrál a gyűjteményi és kiállítási munkába, amely nyitott a gyűjteményen kívüli individuális tudásra, ezen tudások múzeumi megszólaltatására. Ebben az értelemben kritikai attitűd. 
 
A szubjektivitás és a személyesség viszont (az érzelmi nyitottság és bevonódás következtében) egyfajta pszichológiai és pedagógiai látásmódot is beemel a múzeum világába – a társadalmi, antropológiai, etnográfiai, politikai és poétikai stb. dimenziókon túl. A szubjektív múzeum kaleidoszkópszerű világ: a tárgy-ember-jelentés kapcsolatát sokféle perspektívából láttató tér. Fontos kérdés viszont, hogy miért van szükség, szükség van-e a múzeumok ilyen jellegű szemléletváltására? Erre a kérdésre a különböző tudományok más-más választ adhatnak. A társadalommal, a hétköznapokkal és a mindennapi életvilágokkal foglalkozó múzeumok számára világos, hogy a kapcsolatok komplexitása, szüntelen változása és mozgása szükségessé teszi új és más módszerek kidolgozását az eminensen múltorientált, de a jelenre is nyitott múzeumi gondolkodásban. A tudományos és a hétköznapi tudások, az akadémiai és a mindennapi gondolkodás összeérintése, közös felületek (terek és nyelvek) létrehozása, a többszólamúság vállalása épp ennek a komplexitásnak a múzeumi olvasatait hozhatja létre, ami olyan több száz éves műfajok és műformák kereteit is alakíthatja, mint például a leírókarton, a felirat, a szöveg, a történetmesélés, az archívum, a kutatás és a kiállítás. A többszólamúság persze nem az egyetlen releváns megszólalási mód a múzeumok számára, de a hétköznapi világok bemutatásában egyre inkább elengedhetetlen. 
 
Ha visszatérünk arra a kérdésre, hogy a szubjektív múzeum mint kifejezés célravezető fogalom-e a perspektívaváltás leírására, hogy a szubjektivitás valóban az a kategória-e, amellyel a szinkron társadalmi változások, a múzeum és a közösség változó szerepe és jelentősége, egymás világába átjárása a legjobban leírható, akkor erre nagyon különböző válaszok adhatók. Ha elfogadjuk, hogy a szubjektív múzeum korszerű társadalomtudományi tudásra épített szemlélet és gondolkodásmód, akkor egyfelől elkerüljük a definiálás csapdahelyzetét, másfelől teret engedünk a „saját” tudásunkon kívüli tudások és tapasztalatok megjelenésének és integrálásának. Ha nincsenek merev intézményi határok, körülhatárolt kutatási területek, akkor olyan nyitott és befogadó keretet kapunk, amely kísérletekre ösztönöz. Ha finomítjuk a határokat, akkor lehetőséget teremtünk a legkülönfélébb tudományok közötti átjárásra, illetve az intézményi létből fakadó autoritás (legalább részleges) feloldására. A szubjektív múzeum nem bontja le a tudományok hierarchiáját, de kísérletet tesz az autoritás háttérbe szorítására. Ha elfogadjuk, hogy a tárgyak-emberek-jelentések vizsgálata során a diszciplináris határok fenntartása, az akadémiai nyelv kizárólagossága inkább teher, mint lehetőség, akkor kezdjük megérteni a múzeum laboratóriumi gondolatának lényegét, és találunk rá a valódi többszólamúság, a nyitottság, a rugalmasság és dialógusképesség helyére egy alapvetően múltorientált, gyűjteményalapú intézményben. A szubjektív múzeum tehát nem egy intézménytípus vagy diszciplína létrehozásának kereteire mutat rá, hanem a szubjektív világokra nyitott múzeumi problémaérzékenységre. A részvétel és együttműködés elméleti és módszertani megközelítése, fogalmi hálója és praxisa pedig jól integrálható ebbe a világba: formálja a gondolkodási mechanizmusokat, tágítja a teret és a cselekvések lehetőségét.
 
Frazon Zsófia
 
 
Irodalom
 
Appadurai, Arjun 2008 [1986] Az áruk és az érték politikája. Replika, 63: 61–106.
 
Berta Péter 2008 Szubjektumok alkotta tárgyak – tárgyak által konstruált szubjektumok. Interakció, kölcsönhatás, egymásra utaltság: az „új” anyagikultúra-kutatásról. Replika, 63: 29–59.
 
Bidney, David 1953 Theoretical anthropology. New York, Columbia University Press.
 
Bredekamp, Horst
1994 [1993] A Kunstkammer mint játéktér. Ford. Ujvári Péter. Café Bábel, 11 (tél): 105–111.
2000 [1993] Antikensehnsucht und Maschinenglauben. Die Geschichte der Kunstkammer und die Zukunft der Kunstgeschichte. Berlin, Wagenbach.
 
Clifford, James 1990 Sich selbst sammeln. In: Korff, Gottfried – Roth, Martin (Hg.): Das historische Museum. Labor, Schaubühne, Identitätsfabrik. Frankfurt am Main – New York – Paris, Campus Verlag – Editions de la Maison des Sciences de l'Homme,  87–106.
 
Fleming, Edward Mcclung 1974 Artifact study: a proposed model. Winterthur Portfolio 9 (1): 153–161.
 
Fowler, Chris 2010 From Identity and Material Culture to Personhood and Materiality. In: The Oxford Handbook of Material Culture Studies. Ed. by Dan Hicks, Mary C. Beaudry, 352–385.
 
Geertz, Clifford 2001 [1967] Eszes vadember. Lévi-Straussról. Ford. Varró Zsuzsa. Magyar Lettre International, 40. tavasz http://www.c3.hu/scripta/lettre/lettre40/geertz.htm
                                            
Glassie, Henry 1977 Meaningful Things and Appropriate Myths: The Artifact's Place in American Studies. Prospects: An Annual of American Cultural Studies. Ed. Jack Salzman, 3, 1–49.
 
Habsburg-Lothringen, Bettina 2010 Schaumöbel und Schauarchitekturen. Die Geschichte des Ausstellens als Museumsgeschichte. In: Natter, Tobias G. – Fehr, Michael – Habsburg-Lothringen, Bettina (Hg.): Das Schaudepot. Zwischen offenem Magazin und Inszenierung. Bielefeld, transcript. 49–64.
 
Harding, Anthony 2016 Biographies of Things. Distant Worlds Journal 1, 5–10.
 
Hooper-Greenhill, Eilean 1992 Museums and the Shaping of Knowledge. London – New York, Routledge.
 
Hoskins, Janet
1998 Biographical Objects: How Things Tell the Stories of People’s Lives. New York – London, Routledge.
2006 Agency, Biography and Objects. In: Tilley, C. – Keane, W. – Küchler, S. – Rowlands, M. – Spyer, P. (eds.): Handbook of Material Culture. London, Sage, 74–84.
 
Jannelli, Angela
2012a Wilde Museen. Zur Museologie des Amateurmuseums. Bielefeld, transcript.
2012b Wilde Museen. Das Amateurmuseum als partizipative Graswurzelbewegung. In: Gesser, Susanne – Handschin, Martin – Jannelli, Angela – Lichtensteiger, Sybylle (Hg.): Das partizipative Museum. Zwischen Teilhabe und User Generated Content. Neue Anforderungen an kulturhistorische Ausstellungen. Bielefeld, transcript, 164–173.
 
Keane, Webb (2006): Subjects and Objects. In: Tilley, C. – Keane, W. – Küchler, S. – Rowlands, M. – Spyer, P. (eds.): Handbook of Material Culture. London, Sage, 197–202

Kopytoff, Igor 2008 A dolgok kulturális életrajza: a kommodifikáció mint folyamat. Ford. Sajó Tamás. Replika, 63: 107–130.
                                            
Latour, Bruno – Steve Woolgar 1979 [1986] Laboratory Life. The Construction of Scientific Facts. Princeton, Princeton University Press.
 
Lévi-Strauss, Claude 1994 [1955] Szomorú trópusok. Ford. Örvös Lajos. Budapest, Európa.
 
Mauss, Marcel 2000 Tanulmány az ajándékról. Az ajándékcsere formája és értelme az archaikus társadalmakban. In: uő: Szociológia és antropológia. Ford. Saly Noémi, Vargyas Gábor et al. Budapest, Osiris, 195–342.
 
Miller, Daniel
1994 Artefacts and the Meaning of Things. In: Tim Ingold (ed.): Companion Encyclopedia of Anthropology. London, Routledge, 396–419.

2005 A fogyasztás mítoszai. Ford. Simányi Léna, Kacsuk Zoltán, Kováts Réka és Rácz Márton. Replika, 51–52: 239–256.
                                            
Munn, Nancy D. 1977 The Spatiotemporal Transformation of Gawa Canoes. Journal de la Société des Océanistes, 33 (54): 39–53.
 
Otto, Lene – Pedersen, Lykke L. 2004 „Összegyűjteni” önmagunkat. Élettörténetek és az emlékezés tárgyai. Ford. In: Fejős Zoltán – Frazon Zsófia (szerk.): Korunk és tárgyaink – elmélet és módszer. (MaDok-füzetek 2.) Budapest, Néprajzi Múzeum, 28–39.

Pomian, Krzysztof 1998 [1987] Der Ursprung des Museums. Vom Sammeln. Berlin, Wagenbach.
                                            
Quimby, Ian M. 1978 Material Culture and the Study of American Life. New York, W. W. Norton.
                                            
Serres, Michel 1980 Le parasite. Paris, Grasset & Fasquelle.
 
Simányi Léna 2005 Bevezetés a fogyasztói társadalom elméletébe. Replika, 51–52: 165–195.
                                            
Stocking, George W., Jr. (ed.) 1985 Objects and Others: Essays on Museums and Material Culture. Madison, Wis., University of Wisconsin Press.
 
Wilhelm Gábor 2016 Antropológia tárgyelmélet. Budapest, Néprajzi Múzeum (Tabula könyvek 13.)