„A kiállítás nem egy »happy ending«, hanem csak a folyamat egy állomása.”

 
Timár Katalin jelenleg a Ludwig Múzeum – Kortárs Művészeti Múzeumban dolgozik mint művészettörténész, kurátor, emellett a Pécsi Tudományegyetem adjunktusa. 2013-ban a Fiatal Képzőművészek Stúdiója Egyesület (FKSE) felkérte, hogy 2014-ben legyen a hagyományos éves kiállítás kurátora, azaz ahogy a későbbiekben jelölte magát, felelős szervezője. NKA-támogatás hiányában újfajta, alternatív módszerek kidolgozására volt szükség, ezek domináltak a kiállítás előkészítésében, mely a részt vevő művészekkel és kurátorokkal együttműködésben valósult meg. A résztvevők bázisdemokratikus alapon dolgoztak, workshopokban, közösen döntöttek a kiállítást érintő minden kérdésről. A végeredmény nem egy összefüggő tárlat lett, hanem a megszokott intézményrendszerből kilépve, különféle, nem művészeti funkcióval rendelkező városi helyszíneken – fodrászat, használtruha-bolt stb. – mutatkoztak be a projektek. A kiállítás több későbbi kezdeményezést inspirált, így például a 2015-ös OFF-Biennále Budapestet is. Timár Katalinnal két évvel később, 2016-ban beszélgettünk a projekt létjogosultságáról, céljairól és kudarcairól.  
 
 
Korábban Dolgoztál dolgoztál már részvételen és együttműködésen alapuló művészeti vagy múzeumi projektben? Mit neveznél meg előzménynek?
 
Először is létezik egyfajta korszellem: ezek a módszerek és projektek a 2000-es évektől benne voltak a levegőben, ezért jutott nekem is eszembe már korábban. Saját praxisomban a Budapest Box – Rejtett szcéna az 1990-es években (2002) kiállítást nevezném meg előzménynek. Hegyi Dóra kurátortársammal az volt a célunk, hogy bemutassunk különféle önszerveződésen alapuló, művészek által működtetett projekteket, és láthatóvá tegyük, hogy milyen sok hasonló kezdeményezés van ma Budapesten. Az is hozzájárult ehhez, hogy a 2000-es évek elején sokan hangoztatták, hogy nálunk nem történik semmi, bezzeg „nyugaton”, ott mennyi artist run space (művészek által működtetett kiállítótér, projektgaléria) van például. Így jött az ötlet, hogy csináljunk egy olyan kiállítást, ahol megmutatjuk, a magyar közegben is mennyi minden történik. Hegyi Dórával elhívtunk művészeket/csoportokat találkozókra. Ezeken az alkalmakon beszéltük meg, hogy ki hol szeretne megjelenni a kiállítótéren belül, hogy reprezentálja magát és a projektjét, egyszóval közösen alakítottuk ki a szempontokat. Szerintem ez a kiállítás az akkori viszonylatokhoz képest ténylegesen is megpróbálta bevonni a kiállítókat a döntési folyamatokba, és nagy hangsúlyt helyezett az együttműködésre. Nagyon sok konfliktusunk származott viszont abból, hogy a Ludwig Múzeum nem fizetett honoráriumot a művészeknek. Sokszor előfordul az a kényelmetlen helyzet, hogy a kurátor két tűz közé kerül: egyik irányból az intézményi nyomás nehezedik rá, másik irányból pedig a művészek – jelen esetben jogos – elvárásaival néz szembe.
 

Az FKSE éves kiállítása a Budapest Boxhoz képest több mint tíz évvel később valósult meg. Hogyan keresett meg az FKSE vezetősége, és miből indultál ki a kiállítás szervezésének kezdetekor?
 
2013-ban keresett meg a Fiatal Képzőművészek Stúdiója Egyesület vezetősége, hogy legyek én a 2014-es hagyományőrző éves kiállítás kurátora. Mivel a projekt nem kapott NKA-támogatást, más megoldások után kellett néznünk. Karas David, az FKSE akkori elnöke javasolta, hogy a kiállítás előkészítéseként tartsunk olvasóköröket, mert ezekben nekem is volt már tapasztalatom. Emellett felmerült az is, hogy a kiállítás a Stúdió szervezeti megújításának is apropója lehet. Így aztán 2013 késő őszétől az előkészítő workshopok keretében nyilvános olvasóköröket és beszélgetéseket szerveztünk, ezt követték a portfóliónézegetések, amikor a művészekkel személyesen, négyszemközt is találkozhattam. Végül, már 2014 tavaszán és nyarán zajlottak azok a közös megbeszélések, amelyek immár a kiállítást készítették elő. Emellett párhuzamosan szerveződtek a megalakult és részfeladatokat ellátó (pl. helyszínkeresés, grafika, dokumentáció) munkacsoportok találkozói. A kiállítás 2014 októberében valósult meg, a megnyitó a Gólyában volt.
 
Kiindulópontként arra gondoltam, hogy próbáljunk meg közösséget építeni, valamilyen módon közösséggé formálni ezt a csapatot. Célom volt, hogy úgy épüljön fel az együttműködésünk és a kiállítás előkészítése, hogy aki dolgozik, az benne van, és fordítva: aki benne van, az dolgozik. Nekem voltak konkrét szervezetfejlesztési tapasztalataim – főként a NANE, Nők a Nőkért Együtt az Erőszak Ellen Egyesületből –, és egy elképzelésem arról, hogy mit lehet ilyen közösségépítéssel elérni. Az volt a terv, hogyha olyan módon építjük fel a találkozókat, hogy egyszerre fejlesztjük magunkat, és közben tartalmi kérdésekről (tehát magáról a kiállításról) is beszélünk, akkor az egy működő struktúra lesz, akár a jövőben is. Én magára a folyamatra helyeztem a hangsúlyt – és nem arra, hogy mit állítunk ki –, illetve arra, hogy a Stúdió szerepe valahogy fokozatosan átalakuljon: például hogy bázisdemokratikus módon működjön. Ezen azt értem, hogy váljon szét az, amit a vezetőség dönt el, és amit ki lehet adni a tagságnak, akár egy doodle-szavazáson keresztül. Ehhez a Hallgatói Hálózat és a Ludwig-lépcső jelentette az inspirációt, és a közös találkozókat is megpróbáltuk bázisdemokratikus módon levezetni: körben ülve, ki- és bejelentkező körrel, moderátorral, részvételi szabályokkal stb.
 

Mi volt a fő metódus, stratégia, munkamódszer, amely szerint dolgoztál? 
 
A fentieken kívül a másik dolog, ami érdekelt és inspirált a gyakorlatban, az úgynevezett Shackleton-modell volt. Sir Ernest Shackleton sarkkutató expedíciót vezetett 1914-ben a Déli-sarkra, és sok más sarkkutatóval szemben ő az összes emberét (28 fő) élve tudta hazavinni onnan. A szakirodalom szerint azért, mert arra törekedett, hogy mindenki olyan feladatot lásson el, ami képességeinek és vágyainak is megfelel. Az elmélet szerint tehát akkor tudnak jobban elköteleződni, akkor lesznek motiváltabbak az emberek, ha nem kiosztják rájuk, hanem maguk választják a feladatot. A közös munka során én is erre törekedtem. Ennek kapcsán azt gondoltam, hogyha a résztvevők közül mindenki valamelyik munkacsoportban dolgozik, akkor tud olyan feladatot választani, amely közel áll a készségeihez és az érdeklődéséhez. Ez részben működött is, csak az volt a baj, hogy én a munkacsoportokat nem tudtam és nem is akartam kontrollálni. Emiatt volt olyan munkacsoport, vagy benne pár ember, amely/aki végül semmi „érdemit” nem csinált, és nem vette komolyan az egészet, míg mások nagyon sokat dolgoztak.
 

Ennek a módszernek saját kurátori szereped háttérbe szorítása is lényeges része, a sajtószövegben is felelős szervezőként szerepelsz. Ez hogyan befolyásolta a munkafolyamatot?
 
Ez részben Marion von Osten egyik írásának volt köszönhető, amelyet szintén közösen olvastunk. Valóban, az én szerepem szándékosan nem a hagyományos kurátori szerep volt. Ki akartam próbálni, hogy mi történik, ha én nem ebben a kurátori szerepben vagyok jelen, hogyan változnak akkor a dolgok. A művészek szabadságot kaptak abban is, hogy melyik művüket állítsák ki.
 
Ezenkívül szerettem volna megosztani a felelősségeket is a résztvevőkkel – erre szolgáltak a munkacsoportok –, de ebben eleinte volt ellenállás rendesen. Eközben önkéntelenül is teremtettem olyan helyzeteket, amelyekben a kurátori szerepem megmaradt: szerveztünk portfóliónézegető alkalmakat, és noha senki sem vette észre – és én se csináltam tudatosan –, ez ellentmondásos volt: noha átnéztem a művészek anyagát, mint egy klasszikus kurátor, mégsem választottam ki senkit – épp a közösen kialakított a koncepció miatt, amelynek értelmében mindenki kiállíthatott. Ezek az alkalmak mégis hasznosak voltak, mert megismertem a fiatalabb művészgenerációt, és ennek során partnerkapcsolat jött létre közöttünk, és ők is megszólítva, bevonva érezték magukat. A beszélgetések során az is kiderült, hogy mindenkiben sok ellenérzés, dilemma, kérdés merült fel a készülő kiállítással kapcsolatban, és ezek jó alkalmak voltak arra, hogy leüljünk beszélni róluk. Tehát sokszor a portfóliónézés csak ürügy vagy kiindulópont volt, és lehetőséget nyújtott arra, hogy azok a művészek is elmondják a véleményüket, akik amúgy nagyobb körben kevésbé szeretnek megszólalni. A részt vevő művészek bizonytalansága amúgy abból fakadt, hogy nem tudták, miként jön létre a kiállítás, és mi is lesz ez tulajdonképpen. Ezzel részben én is így voltam. Ugyanakkor éppen ezt élveztem, hogy a folyamatban együtt voltunk benne, és hogy én se tudom a válaszokat.
 

Hogyan zajlott a munka, milyen fázisokat tudnál megkülönböztetni?
 
2014 tavaszától kezdve találkozókat, félnapos workshopokat tartottunk, ahol a kiállítás minden részletére – helyszínek keresése, nyomtatható térkép grafikája, installálás, megnyitó – kitértünk. Fontos volt, hogy a döntéseket mindig együtt hozzuk meg. Ha jól emlékszem, először a különböző helyszínek gondolata fogalmazódott meg bennem, és ez volt az első workshoptéma is. Kiderült, hogy nem tudunk olyan helyszínt szerezni, ahol egyrészt mindenki ki tud állítani, másrészt megoldott az őrzés, és ekkor jött az a gondolat, hogy próbáljunk meg olyan helyeket találni, ahol általában nem szokás bemutatni kortárs művészeti munkákat. Olyan ötletem is támadt, hogy keressünk egy olyan helyet, amit mi hozunk rendbe, de kiderült, hogy ez sem olyan egyszerű, magához a felújításhoz is pénz kell, így végül maradtak a külső, már használatos helyszínek: például egy használtruhabolt, antikvárium, zöldséges vagy akár a Ferrari Szalon. A helyszínek megtalálását kicsit másképp terveztem, azt gondoltam, hogy lesz egy pool vagy adatbázis, amelybe mindenki beledob helyszíneket, amiket meg tud „szerezni”, és ebből válogatunk majd. Végül ez ennél esetlegesebb módon történt, és kapacitáshiány miatt nem állt össze nagy adatbázis. Így sem alakult azonban rosszul, sok művészt inspirált egy adott hely, és olyan is volt, hogy valaki végül nem azon a helyszínen állított ki, amit ő talált, hanem egy másik helyen.
 
Visszatérve a workshopokhoz, ezek a közös megbeszélések általában több óráig tartottak, például már a címen is két órát gondolkoztunk közösen, ami lehet, hogy soknak tűnik, de egyrészt miért a kurátornak kéne ezen napokig rágódnia, másrészt az is vezérelt, hogyha egy döntésben valaki benne van, még ha nem az ő javaslata valósul is meg, jobban érzi, hogy ez az ő ügye is. Ehhez azonban az egész társadalomnak is jobban kéne működnie, hiszen ha valaki egész életében azt szokta meg, hogy mindent eldöntenek helyette, akkor nehéz hangot adni a saját véleményének. Ezek az alkalmak összességében jól sikerültek, egész sokan eljöttek, a résztvevők aktívak voltak. A folyamat mégsem tudott a megfelelő módon lezárulni: például a kiértékelő megbeszélésen, már a megvalósulás után, 2014 novemberében, nagyon kevesen vettek részt.
 

Milyen nehézségek, problémák merültek fel a munka során? Volt-e valami, ami nem úgy sült el, ahogy képzelted? Például az érdemi kiértékelő megbeszélés hiányát ennek tartod?
 
Igen. Mindenképp szerettem volna, ha van a projekt végén egy kiértékelő alkalom, ahol át tudjuk beszélni az összes felmerült kérdést, kételyt, dilemmát. Sajnos ez érdektelenségbe fulladt, alig jöttek el páran. Biztos vannak további módszerek, amelyekkel még motiváltabbá lehet tenni az embereket, de az is biztos, hogy a résztvevők nagy része – noha mondjuk komoly szerepet vállaltak az előkészítésben is – a kiállítást tekintette a végcélnak. Pedig éppen az lett volna a lényeg, hogy a kiállítás nem egy happy ending, hanem csak a folyamat egy állomása. Az a mentalitás, hogy a kiállítás megnyitása a végpont, és ami utána jön, az már nem számít, sokakban megvan. A másik nehézség a munkacsoportok munkamegosztásához kötődött, ami egyenetlen volt. Akik bizonyos munkacsoportokban halálra dolgozták magukat, azok azt a tapasztalatot szerezték, hogy úgyis mindig ők csinálnak mindent, most is így történt, de nem baj, mivel jó lett a végeredmény, és amúgy is, megszokták. Akik pedig valamiért nem vettek részt a munkában, az ő véleményüket sajnos nem is tudjuk, mivel nem jöttek el a kiértékelésre. Az a baj, hogy így a tanulságokat nem tudtuk közösen levonni, noha egy csomó energiát áldoztunk a folyamatra, én is meg a résztvevők is.
 

Milyen volt a projekt fogadtatása? Ha érte kritika, mire irányult?
 
A kiállításról született kritikák többnyire nem igazán tetszettek, de nem azért, mert nem éljenezték a projektet, hanem mert sokszor félreértették: felmondták a leckét a public artról, azonban attól még, hogy szerepeltek köztéren is munkák, ez nem egy public art projekt volt. A másik kritika az volt – de ezt sejtettük is –, hogy túl sok a helyszín, nem lehetett mindent megnézni. Bevallom, én se tudtam mindenhova ellátogatni, pedig napokra nyakamba vettem a várost. De azt gondolom, hogyha egy kiállításra elmegy az ember, igazából akkor se néz meg mindent ugyanolyan alaposan, tökéletes befogadás nem létezik. Itt inkább az volt a lényeg, hogy minél többen ki tudjanak állítani – ne az legyen a korlát, hogy nem férünk be egy adott négyzetméterre –, és hogy ne legyen kurátori szelekció, illetve találjunk új helyszíneket, amelyeket később is újra lehet hasznosítani.
 

Felmerülhetett a nézőkben, hogy az is cél volt, hogy a projekt olyan helyekre és közönséghez is eljusson, ahova máskülönben erre nincs mód?
 
Nagyon esetleges, hogy mi jut el és mi nem egy új közönséghez: van, aki vevő lesz rá, van, akit akkor sem érdekel, ha a képébe tolod. Tök jó, ha ez megtörténik, de néha már túlzásnak érzem, hogy ezt erőltessük. Szerintem jelen esetben az, hogy eljut művészeti közegen kívül emberekhez, járulékos eleme a projektnek, fontosabb aspektus volt, hogy találjunk olyan helyszíneket, amelyeket használni tudunk, merthogy egyre kevesebb hely van ma Budapesten, ahol kortárs művészek mindenféle kompromisszum nélkül kiállíthatnak. Persze az ember reméli, hogy a műveken a járókelőknek, az adott helyszínt használóknak megakadt a szemük, és elolvasták a mellé helyezett tájékoztató szöveget, de ez továbbra is esetleges.
 

Van rálátásod arra, hogy mennyire integrálódott az FKSE életébe a kiállítás, illetve a létrehozásában alkalmazott módszertan?
 
A projekt kezdete előtt többen panaszkodtak, hogy az akkori Stúdió vezetősége megközelíthetetlen, hogy mindig ugyanazok az emberek kapnak lehetőséget, és nincs beleszólás a döntésekbe. Azt gondoltam, hogyha kialakul egy jól működő csapat, közösség, akkor egy új vezetőség is össze tud állni, amely egy új szervezeti felépítést alakíthatna ki, részben épp a megszerzett tapasztalatok alapján. Nagyon örültem volna, ha ez megvalósul, és a kiállításból hosszú távon is profitálhatna az egyesület. Szerintem fontos lenne, ha a Stúdió működése valahogy átalakulna bázisdemokratikusabb irányba. Mi az akkori vezetőséggel pályáztunk is szervezeti átalakítási tervvel a Norvég Civil Alaphoz, az éves kiállítás ürügyén, de nem kaptuk meg a támogatást. Ennek a kidolgozásához az FKSE jelenlegi aktív tagságának nagy elszántságára volna szükség, és valószínűleg egy szervezetfejlesztő tapasztalatára is, aki jobban átlátja, hogyan lehet átalakítani egy egyesületet ahhoz, hogy sokkal működőképesebb legyen.
 

Készült a projektről dokumentáció? Ha igen, milyen formában?
 
Igen, külön dokumentációs munkacsoport dolgozott rajta, illetve a grafikai csapat a projekt arculatán. Itt látható minden.
 
Az interjút készítette: Gadó Flóra
 
 
Irodalom
 
Osten, Marion von 2012 Hozzáállás kérdése: változó módszerek, átalakuló diskurzusok, formálódó közönség és kiállítás-rendezés. In: Kékesi Zoltán – Lázár Eszter – Varga Tünde – Szoboszlai János (szerk): A gyakorlattól a diszkurzusig – kortárs művészeti szöveggyűjtemény. MKE – Képzőművészet-elmélet Tanszék, Magyar Képzőművészeti Egyetem, Budapest.
 
 
Kiállítás
 
A legtöbb – Az FKSE hagyományőrző éves kiállítása, 2014. október 1–19. Felelős szervező: Timár Katalin
 
Budapest Box – Rejtett szcéna az 1990-es években. Ludwig Múzeum – Kortárs Művészeti Múzeum, 2002. július 4. – szeptember 29. Kurátor: Hegyi Dóra, Timár Katalin