„Arra helyeztem a hangsúlyt, hogy egy kiállítást létrehozni felelősség, és az a célom, hogy érezzék, a felelősség valóban az övék, hogy minden döntésüknek súlya van. Eközben egy pillanatra sem éreztem, hogy a beléjük fektetett bizalom és a felelősség átadása túlzás lett volna, sőt éppen ellenkezőleg.”

László Zsófi, a Szépművészeti Múzeum munkatársa több mint tíz éve foglalkozik múzeumpedagógiával. A 2016/17-es tanév őszi szemeszterében a Budapesti Metropolitan Egyetem Integrált művészeti képzésében dolgozott együtt hallgatókkal. Ebből az együttműködésből született a Saját magunkat szőjük szövetté című kiállítás. A kezdetben interpretációs kérdésekre épülő munkafolyamat lassan közös gondolkodássá alakult: a végeredménye nem is annyira művészeti kiállítás, mint inkább kollektív installáció lett, amely eltérő módokon értelmezte át és újra Imre Mariann képzőművész egy Nemzeti Galériában látható munkáját. Tanítási módszerekről, munkafolyamatról és megosztásról, a kezdeti tervek és a végeredmény feszültségéről beszélgettünk László Zsófival a kiállítás megnyitása után, 2017 tavaszán.  
 

Hol dolgozol most, és hogy léptél kapcsolatba a Budapesti Metropolitan Egyetemmel (METU)?
 
A Szépművészeti Múzeumban dolgozom, immár tizenöt éve. A gyűjteményi osztályon kezdtem, utána több mint tíz évig a múzeumpedagógiai osztályon dolgoztam. Fél éve a kommunikációs osztályra kerültem, itt egy újmédia csoport nevű szervezeti egységet hoztunk létre, és annak vagyok a vezetője. Alapvetően általános interpretációs kérdésekkel foglalkozunk. A múzeum általános elvi együttműködésben van a METU-val. Seres Szilvia, aki az integrált képzést indította, mondta, hogy gyakorlati szinten is számítana a két intézmény együttműködésére. Én beleláthattam már a legelső integrált félévbe, ott voltam a prezentációkon, és képet kaptam arról, hogyan épül fel a kurzus. A következő aktuális félévben kért fel Szilvi, hogy tartsak én is órát. Csak annyit kért, hogy olyasmiről legyen szó, amivel amúgy is foglalkozom, és legyen valami kézzelfogható dolog a végén. Úgy döntöttem, hogy a hívószó maga az interpretáció lesz, és ezt a fogalmat próbáljuk majd meg közösen körüljárni a hallgatókkal.
 

Múzeumpedagógusként milyen formában találkoztál részvételen és együttműködésen alapuló projektekkel?
 
Leginkább két helyről szereztem tapasztalatot az ilyen típusú munkákhoz. Amellett hogy múzeumpedagógus vagyok, öt évig tanítottam gimnáziumban rajzot és vizuális kultúrát. El lehet képzelni, hogy a 15-16 éves gyerekek mennyire érdeklődtek ez iránt. Valahogy nem tűnt célravezetőnek, hogy „klasszikus” művészettörténetet tanítsak nekik, vagy hogy kockát rajzoltassak velük. Adódott, hogy inkább együtt, közösen csináljunk valamit. A gimnáziumi közegben ez talán még nagyobb kuriózumnak számított: a gyerekek teljesen fura és érthetetlen dologként élték meg, amit közben nagyon élveztek. Hosszú, körülbelül féléven át futó projektjeink voltak. Amikor például a klasszikus avantgárd irányzatokat vettük, tartottam egy bevezető órát a korszakról, majd nekik kellett különböző avantgárd csoportokat létrehozniuk. Megvoltak a kritériumok: például kiáltványt kellett írni, műalkotásokat készíteni stb. A félév végére gimnáziumi körülmények között, de rendeztünk egy kiállítást. Első körben úgy láttam, hogy a diákok azon agyalnak, hogyan lehet ezt az egészet megúszni, de végül a közös gondolkodás beszippantotta őket, jöttek a szövegek, készültek a műalkotások. Ezt a módszert nem gondoltam végig előre, csak az adott helyzetben ez tűnt az egyetlen végigvihető útnak.
 
A múzeumpedagógiában eleve van együttműködésen alapuló módszertan, főleg a nagyobbakkal folyó foglalkozásokon. A kisebbeknél ez leginkább a közösen létrehozott munkákban, a kollektív alkotási folyamatban nyilvánulhat meg. A múzeumban mindig én kaptam a gimnazista korosztályt, éppen a tanítási rutinom miatt. Itt is azt éreztem, hogy csak úgy érdemes velük foglalkozni, ha abban valami érdemi részvételt szánunk nekik is. 
 

Olyan rövid idő alatt, mint amilyen keretek között az egyes múzeumpedagógia-foglalkozások zajlanak, szerinted létrejöhet érdemi részvétel?
 
A szimpla múzeumpedagógiában – amin azt értem, hogy egy csoport eljön hozzánk, és igénybe vesz egy foglalkozást valamilyen kiállításon – nincs mód komolyabb együttműködés elindítására, mivel ez összesen két óra. Ezen alkalmak előtt gyakran elmegyünk az iskolákba, és előkészítő órát tartunk, de az is csak egy órával hosszabb; talán arra elég, hogy jobban felvezessük az adott témát. A rendes részvételi munkához ez nem elég. Ebben a keretben csak a közös alkotás, az együtt csinálás működik. Ahol ez kialakulhat, egy nyári tábor például. Itt már van lehetőség hosszabb munkára, ami aztán olyan végeredménnyel zárulhat, amit felhasználunk. Volt például egy projekt, amely majdnem megvalósult, és nagyon jó ötletnek látszott. Három-négy éve tervezte a múzeum, hogy legyen az intézménynek mobilapplikációja. A kollégák szerveztek egy tábort 16–26 év közötti fiataloknak, és a központi téma az volt, hogy ebbe az applikációba tervezzenek tematikus túrákat. Noha ezek a tervek létre is jöttek, az app megvalósulása számos egyéb ok miatt kútba esett. Ezért a fiatalok lényegében feleslegesen dolgoztak, a munkájuk nem épülhetett be az appba, ami azért sem volt szerencsés, mert ezáltal hiteltelenné válhatott számukra az együttműködés a múzeummal.
 

Hogyan indult a közös munka a METU diákjaival 2016 őszén? Mivel kezdtétek a munkafolyamatot?
 
Tizennégy hallgató volt a csoportban. Az egyetlen dominánsabb szak a design és művészetmenedzsment volt. Ők négyen voltak, ezenkívül járt még az órára három grafikus – erről a két szakról képviseltették magukat a legtöbben. Eredetileg olyan kiállítást szerettem volna velük közösen csinálni, ami csak interpretációs elemekből (videó, hang stb.) áll. A fő kérdés az lett volna, hogy mennyire lehet felidézni, megidézni egy műalkotást anélkül, hogy maga a mű jelen lenne a térben. A munkafolyamatot azzal kezdtük, hogy kiállításokra jártunk, és elemeztük őket, illetve vizsgáltuk az interpretációs elemeket. Mindig volt két csoport: a befogadók és az elemzők. A befogadók csoportja azt nézte, hogyan hat rá személyesen a kiállítás, az elemzők csapata pedig igyekezett kivonni a saját élményeit, és nagyon objektíven elemezte a látottakat.
 
Kiderült, hogy a többség ilyet még egyáltalán nem csinált. Konkrétan elhangzott, hogy nem járnak eleget múzeumba, s ha eljutnak is, akkor sem töltenek ott ennyi időt. Pedig ezek nem voltak extrém idők, 2-3 órát töltöttünk egy-egy kiállításon, de utána még valóban hosszan beszélgettünk róluk. Ez a módszer nagyon feldobta őket, mivel eddig például sose figyelték meg, hogy saját maguk és mások hogy viselkednek egy kiállítás terében. Sajnos azonban viszonylag hamar abba kellett hagynunk ezt a szakaszt, mert rájöttünk, hogy a 11-ből eltelt 3-4 óra, és még ott sem tartunk, hogy elkezdjük kiválasztani azt a műtárgyat, amely köré a kiállítást szeretnénk felépíteni. Ők például azt is felvetették, hogy miért nem néztünk „rossz” kiállításokat is – mert amit én első körben kiválasztottam, azok alapvetően jó példának számítottak. Sajnos ezt a „luxust” nem engedhettük meg magunknak. Hozzáteszem, hogy idáig nagyjából olyan keretek közt folyt a munka, ahogy előre elképzeltem. Ezután azonban teljesen másképp alakult minden, főleg a tárgyválasztás miatt.
 

Hogy zajlott a műtárgy kiválasztásának folyamata?
 
Itt volt egy kis hullámvölgy, mert noha a kiállításelemzésben nagyon motivált volt mindenki, az nehezebben működött, hogy válasszanak egy tárgyat, és győzzék meg a többieket arról, miért azt kellene a kiállítás középpontjába állítani. Voltak, akik lelkesen keresték az ideális műtárgyat, és számos szempont alapján többet is összeszedtek, voltak, akik találtak egyet, de olyan is akadt, aki erre a feladatra nem hozott semmit. Az egyik nehézséget abban éreztem, hogy nem jártuk közösen végig az egész múzeumot, hanem csak bizonyos részeit. Ahhoz, hogy a Nemzeti Galéria teljes gyűjteményével képben legyenek (a lehetőségekhez képest), önállóan kellett volna a honlapot sokáig böngészni, és egyedül végignézni a gyűjteményeket. Érhető okokból ezt kevesen tették meg, egyszerűen nem volt rá energiájuk. Én arra számítottam, hogy lesz legalább 20-30 műtárgyunk, amelyek közül válogathatunk, ehhez képest nyolc gyűlt össze.
 

Milyeneket választottak? És mennyire volt könnyű kiválasztani a véglegeset?
 
A nyolc műtárgy kétharmada kortárs mű volt, de ez nem okozott meglepetést, miután már korábban megfogalmazták, hogy a Galéria gyűjteményének nagy részéhez egyáltalán nem tudnak viszonyulni. 19. század előtti mű egy sem szerepelt a válogatásban. Ehhez képest baromi érdekes volt az, hogy a nyolcból nagyon könnyen választottuk ki Imre Mariann 1997–2000 között készült Szent Cecília című installációját. Minden tárgyról beszélnie kellett annak, aki választotta, és elmondani, hogy miért azt gondolta megfelelőnek. Ebből közös lista készült, amelyből kiválasztottuk a végleges művet, és szerencsére konszenzus volt: két-három ember kivételével ezzel mindenki tudott azonosulni. Ezen a választáson azért lepődtem meg, mert számos olyan „könnyebb” munka volt, mint például Erdély Miklós Az ember nem tökéletes sorozata, amellyel kapcsolatban azt gondoltam, hogy jobban ki lehet majd tágítani, és a saját személyes dolgaikra lefordítani. Csodálkoztam, hogy a Szent Cecília kapcsán olyan fogalmak, mint például a szentség, felkeltette az érdeklődésüket. Mondhattam volna, hogy ezt a munkát eleve szórjuk ki, mert nem mozdítható a kiállítótérből. Eredetileg ugyanis azt terveztem, hogy kezdetben nincs ott a tárgy, amelyről szó van, de később belekerülne a térbe. Ezáltal két kérdésre szerettem volna közösen választ találni a hallgatókkal: hogyan lehet valamit felidézni a megmutatás nélkül, és hogyan viselkedik később a műtárgy egy olyan közegben, amely nem köré épült, hanem amelyet kvázi helyette hoztak létre. Ez a mű azonban nem kerülhetett be a mi kiállításunkba.
 

A kiállításon látszott, hogy nagyon sok szempontból körbejártátok a művet. Ezt közös elemzésként kell elképzelni? Hogyan zajlott a munka?
 
A következő órákon brainstormingoltunk – elkezdtük szétbontani, ízekre szedni a műtárgyat. Megnéztük, ki volt Szent Cecília, milyen ábrázolások születtek róla (mit jelent a barokk szobor mint előkép Imre Mariannál), milyen irodalmi és zenei műveket ihletett az alak. Ez baromira ment, otthon is készültek, és az órán is aktívak voltak. Elég hamar világossá vált, hogy ebben az alaposan végigelemzett anyagban mely csomópontokra érdemes koncentrálni. Ezután egy újabb nehéz szakasz következett: hogy lesz ebből a rengeteg felhalmozott tudásból kiállítás? Hogyan fogjuk mindezt lefordítani a térre, mire érdemes koncentrálnunk, mi lesz a fő koncepció? A kurzus legelején eldöntöttem – s ez fontos adalék –, hogy ezt a szakaszt nem fogom befolyásolni. Már a brainstormingnál is, amikor ömlöttek az infók, igyekeztem nem kiszórni semmit. A koncepció kidolgozásakor pedig moderátori szerepbe húzódtam. Nem akartam megmondani, milyen irányba induljunk el, mindent rájuk hagytam. Pontosan azért, mert éreztem, azt várják tőlem, hogy mondjam meg, mit döntsenek, segítsem őket orientálni. 
 

Ezt hogy fogadták a hallgatók? Reflektáltatok erre közösen, vagy megbeszélted velük a döntésed okát?
 
Az egyik óra végén elmondtam, miért fontos szerintem az, hogy ne én irányítsam a dolgokat. Arra helyeztem a hangsúlyt, hogy egy kiállítást létrehozni felelősség, és az a célom, hogy érezzék, a felelősség valóban az övék, hogy minden döntésüknek súlya van. Eközben egy pillanatra sem éreztem, hogy a beléjük fektetett bizalom és a felelősség átadása túlzás lett volna, sőt éppen ellenkezőleg. És jó értelemben végül nagyon „kiakadtam” azon, amit létrehoztak.
 

Volt még más nehézség a munkafolyamat során? Hogyan állt végül össze a koncepció?
 
Nehézséget okozott, hogy sokszor hiányoztak. Ilyenkor az óra elején sok időt elvett, hogy összefoglaltam, mi történt korábban. Kihívást jelentett, hogy ne úgy foglaljam össze, hogy „ez van/ez lesz”, hanem hogy „efelé haladunk”. Azzal is próbálkoztam, hogyan foglalják össze a történteket a hallgatók. Végül közösen döntöttek arról, hogy a kiállítás nem egy didaktikus, sok szöveggel operáló mű lesz, hanem élményalapú tárlat. Érdekes volt, hogy minden döntési helyzetben a nehezebb utat választották, és mindig az absztraktabb irányba indultak el.
 
A koncepció a szentség fogalmára épült: hogy lesz egy életszentségből valami absztrakt, kézzel nem megfogható dolog, mint például a fény. A cím szintén elég poétikus lett: Saját magunkat szőjük szövetté. Kiválasztottunk négy irodalmi idézetet, amelyeket Imre Mariann művéhez kapcsolódó ábrázolásokkal állítottunk párhuzamba. A bejárattól befelé haladva az anyagszerű, a világban benne lévő, valóságos dolgoktól a transzcendens felé haladtunk. Egymással szemben lévő falakon helyezkedtek el a szövegek (szögekkel körbevéve), illetve a vetítés, ami hol mozgó, hol állóképek sorát jelentette. Az egymás melletti viszonyulást a szögek között átkötözgetett madzagok jelentették, ezt mi kezdtük el, de a látogatók folytathatták. Ez szándékosan utalt Imre munkájának anyagiságára is. Legbelül pedig, a rövid falon foszforeszkáló feliratként szerepelt Szent Cecília neve. Összességében azt gondolom, hogy nem egy kiállítás, hanem egy kortárs művészeti installáció jött létre, amely Imre Mariann Szent Cecíliájáról szólt. Az történt, hogy 14 ember kollektívan létrehozott egy műalkotást, annak ellenére, hogy nem ez volt a cél. 
 

Ezt ők is így látták?
 
Nem, ezt én mondtam ki, ők meg is lepődtek, és nem értettek egyet.  
 

Hogy készültetek elő a kiállításra januárban? Munkacsoportok alakultak, vagy mindenki a saját feladatán dolgozott?
 
Miután megvolt a koncepció, már el lehetett kezdeni leosztani a feladatokat: a belsőépítészek csináltak látványterveket, a grafikusok elkezdték nézni a betűket stb. Fontos volt, hogy legyen egy határozottan körülírható munka számukra. A félév végén tehát megbeszéltük a feladatokat, és ezzel mentünk el a szünetre. Decemberben és januárban így csoportosan már nem is találkoztunk. Amikor valaki elkészült a feladatával, elküldte, és felraktuk a közös Google Drive mappába. Így születtek meg a látványtervek és a falfeliratok tervei is: mindenki meg tudta nézni, és választani kellett a variációk közül online.
 
Januárban a kiállítótérben találkoztunk, de addigra már konkrétumokra volt szükség. Oké, hogy kész a grafika, de holnapután már le is kell adni a nyomdába és hasonlók. Hirtelen nagyon felgyorsultak az események. A kollégáim a kiállításszervezési osztályról felajánlották a segítségüket, szerettek volna mellém adni egy segítőt. Én viszont azt beszéltem meg a dekoratőrrel, hogy ne csinálja meg a diákok helyett a munkát, hanem tanítsa meg nekik. Azt éreztem, igénylik, hogy ténylegesen ők hozzák létre a dolgokat: hadd fogják meg a grafikusok a betűket, és rakják fel ők maguk. A lányok ezt valóban úgy élték meg, mint életük leghasznosabb egyetemi tevékenységét. Szerencsére időnk is volt minderre. Ebben a végső folyamatban nagyjából nyolc ember vett aktívan részt a kiállítótérben, többen pedig távolról dolgoztak be: például az a lány, aki a feliratokat tervezte, vagy a videós fiúk, akik teljesen más időbeosztással dolgoztak. A nyolc résztvevőből négy elméletis, négy gyakorlatis volt, és helyenként vicces dinamikák alakultak ki. Az derült ki, hogy nem minden esetben a gyakorlatisoknak van jobb érzékük a megvalósításhoz. A vetítések kerültek be utoljára a térbe. Egy-két nappal a megnyitó előtt lett kész a mű. Ekkor még sok pluszdolog jutott eszünkbe: kell plakát és stábfal. Leporello már volt. Emellett a hang használata is ekkor ugrott be valakinek. Ez már az elején is benne volt a koncepcióban, de aztán túl soknak érezték, és elvetették a hallgatók. Most felmerült, hogy mégis legyen valami hang, de honnan szerezzünk? Akkor az egyik kollégám mondta, hogy ő tud csinálni atmoszférahangot, ami bekerült a kiállításba. Ezek már teljesen spontán dolgok voltak.
 

A múzeumtól milyen visszajelzéseket kaptatok? Illetve a diákokkal tudtatok tartani valamilyen kiértékelő alkalmat?
 
A kollégákat kifejezetten érdekelte a dolog, nagyon pozitív volt a fogadtatás. Mivel azt kommunikáltam, hogy ez egy tanulmányi kiállítás lesz, sokan őszintén meglepődtek a tárlaton, nem ilyenre számítottak. A diákoknak mondtam is, hogy a kiállítótér környékén van az ebédlő, ezért feltehetőleg mindennap rengeteg kolléga megy majd el arra. A hallgatók pedig csodálkoztak, hogy ez valóban megtörtént, a kiállítás őrzése közben láthatták, milyen sok a látogató. Sajnos kiértékelő alkalmat nem tartottunk, mert sosem tudtunk újra mindenkivel közösen találkozni. Már a megnyitón sem volt ott mindenki.


Szívesen dolgoznál még ilyen keretek között? Ha igen, milyen irányba alakítanád a munkát a tanulságok alapján?
 
Seres Szilvia felkért, hogy 2017 őszén tartsak egy újabb kurzust, és elhatároztam, hogy ezúttal nem a kiállítás lesz a végcél. Azért nem, mert túl kevés az idő – ha két féléves lenne a kurzus, akkor még talán beleférne, de így szerintem semmiképp. Azt találtam ki, hogy újra belevágnék abba a projektbe, amit anno nem sikerült összehoznunk a nyári táborban. Most már van a múzeumnak applikációja, és ehhez csinálnának a hallgatók alternatív túrákat, amelyek aztán tényleg bekerülhetnének az appba. Ezek speciális, tematikus kiállításnéző útvonalak lennének, és azt szeretném, hogy ne legyen bennük semmilyen klasszikus művészettörténeti vonatkozás, hanem valami teljesen más aspektus, például az ételek alapján épüljenek fel. Inspirált a Moszkva teres városi séta projekt a METU-ból, csak én ezt nem a köztérben, hanem múzeumi közegben szeretném megvalósítani. Szeretnék valami olyasmit csinálni velük közösen, ami hosszabb távon is megmarad. Ez a kiállítás egy hétig volt nyitva, ami nagyon kevés szerintem ahhoz képest, hogy mennyi energia volt benne. Az applikáció bekerülhet a már meglévő tematikus túrák mellé, és ottmaradhat akár évekig. A másik szándékom pedig az, hogy ilyen múzeumi útvonalterv létrehozására bárkinek legyen lehetősége a későbbiekben.
 
Ahova még sokat viszek ebből a tapasztalatból, az a következő OFF-Biennále. 2015-ben is benne voltam az edukációs csapatban, és most is dolgozom rajta. Az azonban biztos, hogy ezt az edukációs programot nem lehet úgy menedzselni, mint két éve, amikor végül is Böhler Nórával ketten csináltunk mindent. Mivel most a tematikában is hangsúlyosabb az edukációs vonal (Gaudiopolis gyerekköztársasága a központi téma), arra gondoltunk, hogy ki kéne találnunk valamilyen új, fenntartható formát arra, hogy ennek az egész projektnek az edukációs része jól működjön. Nem titok, hogy ez a forma valamilyen gyerekgaléria lenne: egy hely, egy módszer, ahol igazából nem arról van szó, hogy mi megmutatunk nekik kortárs kiállításokat, és ők ezzel kapcsolatban csinálnak valamit, hanem hogy ők (a gyerekek) ugyanazokra a problémákra reflektálhatnak, mint ami az OFF fókuszában áll, és ennek lenne valamilyen megjelenési formája. Még kérdés, hogy lesz-e állandó helyünk, illetve hogy a gyerekek hogyan lesznek beavatva a biennále fókuszába stb.
 
Az interjút készítette: Gadó Flóra
 
 
Kiállítás
 
SAJÁT MAGUNKAT SZŐJÜK SZÖVETTÉ Imre Mariann Szent Cecília című műve nyomán
Magyar Nemzeti Galéria, 2017. január 13-20. Projektvezető: László Zsófia. Együttműködő partner: Budapesti Metropolitan Lab