„A Social Design Cookbookkal az volt a cél, hogy kulturálisan, technológiailag, földrajzilag és kontextusban is változatos eseteket válasszunk, a feltevésünk pedig az, hogy ezekben a látszólag eltérő példákban is lehet közös nevezőt találni.”

„[A formátum] olyan, mint egy kulturális szoftver, ami nem számítógépeken fut, hanem embereken. A szoftvermetafora azért is testhezálló a helyzet leírására, mert egy szoftver könnyen másolható és alkalmazható földrajzi helyek és kontextusokon átívelően.” Bujdosó Attilával, a Kitchen Budapest (KIBU) korábbi munkatársával, a Social Design Cookbook projektje és kutatása, továbbá az ebből készült könyv 2018-ra tervezett megjelenése kapcsán beszélgettünk. A kötet a receptkönyvet nemcsak metaforaként, hanem szerkezetként is használja, s ezáltal mutat be olyan, együttműködésen alapuló, ismételhető gyakorlatokat – más megfogalmazásban: „másolható együttműködési formátumokat” –, amelyek a világ számos pontján megvalósíthatók. A válogatás tág: a Critical Masstől a Múzeumok Éjszakájáig számos szervezővel olvashatunk interjúkat, amelyekben különböző aspektusból elemzik a projektjüket. Az úgynevezett social design canvas módszertana pedig egy-egy „formátum” alkotóelemeit, „összetevőit” vizualizálja és sűríti praktikus formába. Az interjú fókuszában a módszertani kiindulás, a folyamat, a könyv struktúrája és mindezek gyakorlati, közösségépítő oldala áll. Az interjú 2016 nyarán, a kötet szerkesztésekor készült.
 
 
Mi a végzettséged, mikor kapcsolódtál be a KIBU életébe?
 
Építészként végeztem, de nagyon korán érdekelni kezdett a technológia és az internet hatása. Mindig is internetfüggő és közösségi ember voltam, gimnazistaként részt vettem a diákönkormányzatban, egyetem alatt a HÖK-ben, majd a Kortárs Építészeti Központban (KÉK) kezdtem el szervezni a Pecha Kucha Nightot, de dolgoztam építészként is Kas Oosterhuis irodájában, aki a Bálnát tervezte. 2008-ban csatlakoztam a Kitchen Budapest (KIBU) csapatához. Fél évre terveztem, de aztán ottragadtam. Először junior kutató lettem, majd koordinátor, később senior koordinátor. Sok projektet készítettem, illetve vezettem, mint például az adatvizualizációs SubMap, vagy az interaktív művészeti installáció, a Datafizz, ezenkívül workshopokat, előadásokat szerveztem.


Hogyan kezdtél együttműködésen és részvételen alapuló projektekkel foglalkozni?
 
Egy önreflexív időszakon mentem keresztül a KIBU-ban, és elkezdtem megvizsgálni azt a három közösségi projektet, amelyekkel dolgoztam. Az első a Pecha Kucha Night sorozat volt, amelyet a KÉK-ben szerveztem, a második a Magyarország szubjektív atlasza, amelynek során 50 fiatal alkotóval könyvet hoztunk létre, a harmadik pedig a McLuhan Wikisprint volt a Műcsarnokban, amikor az Egyszerű többség kiállítás keretében két napra beköltöztünk pár emberrel a kiállítótérbe, és közösen megírtuk Marshall McLuhan magyar nyelvű Wikipédia-szócikkét. Azon gondolkodtam, mi ezekben a projektekben a közös. Ez öndefiníciós kérdés is volt számomra.

 
Ennek során fogalmazódott meg benned a Social Design Cookbook ötlete?
 
Először beazonosítottam, hogy ezek a projektek honnan indultak: a Pecha Kucha Tokióból, a Wikisprintet Genfben szervezték először, a Szubjektív atlasz pedig Hollandiából származik egy grafikus (Annelys de Vet) koncepciója alapján, amelyről először épp egy budapesti Pecha Kuchán hallottam. Megállapítottam, hogy ezek mind kollaboratív, kooperatív projektek, amelyek sok ember tudását, hozzájárulását szervezik össze, valamint egy kialakult formátum, struktúra köré szerveződnek, és ez másolható. Jelen esetekben én voltam az, aki másolt. Az volt a felvetésem, hogy érdemes lenne módszeresen megvizsgálni több ehhez hasonló elképzelést. A KIBU-ban épp volt egy szakmai vákuum: ekkor vetettem fel a The Format Project ötletét. Nehezen indult, már majdnem feladtam, de végül a vezetőség rábólintott. Fontos, hogy a munkát nemzetközi co-creation projektként képzeltem el, de ehelyett azt mondták, egyedül kell csinálnom. Ez frusztráló és demotiváló volt, mégis elkezdtem dolgozni. A projekt 2013-ban indult. 2014-ben felmondtam a KIBU-ban, hogy saját vállalkozás építésébe fogjak, így a projektet külsősként vittem tovább, de a KIBU továbbra is projektgazda maradt.

 
Mik voltak a kiindulópontok, és hogy zajlott a munka, milyen volt a munkafolyamat?
 
Először volt egy one pager projekttervünk, azaz egy egyoldalas összefoglalónk. Felvázoltuk a főbb kiindulási pontokat: melyek a szűrőfeltételek, melyek a bemutatandó példák, illetve mik a főbb kérdéseink az esettanulmányoknál. Hogy indult az adott projekt, hogyan működik, hogyan terjedt el? A részletesebb választ igénylő kérdések: miért működik, milyen hálózatokba szerveződik, és milyen lehetőségeket hordoz magában? 2013 végén kezdtem interjúkat készíteni. Folyamatosan dolgoztam rajta, de nagyon lassan ment. Aztán elvállaltam egy kurzust a BME-n,  ahol hallgatókkal dolgoztam rajta közösen. Vegyes eredmények születtek, de a kurzus lendületet adott, az egyik hallgató ebből diplomázott, és elhatároztuk, hogy kidolgozunk egy pontosabb metodológiát. Végül 2016-ban kezdtük el összerakni a könyvet.
 
Nagy dilemma volt, hogy mi legyen a projekt formátuma, mi legyen a kimenete. Van egy sokat használt jelszavam: „formátum és ürügy”. Azt gondolom, hogy amikor valamin dolgozunk, nagyon sokat segít, ha megvan az előre meghatározott formátum, és van egy ürügy, amiért csinálni lehet. Könyvben kezdtem gondolkozni, számomra ez a „szent formátum", és annak ellenére, hogy felmerült egy kortárs dokumentumfilm gondolata is, a könyv mellett döntöttem. Ekkor kezdtük el kicsit didaktikusabban a konyhai főzést és a receptkönyvet mint analógiát használni: mely szerint vannak összetevők, receptek, és ezekből lehet valamit kreálni. Innen jön a cookbook kifejezés és a Social Design Cookbook cím. Egyértelmű volt, hogy az interjúkon keresztül elemezzük majd a példákat, de rájöttünk, hogyha azok felbonthatók összetevőkre, akkor újat is lehet belőlük főzni. Ez a gondolat sok irányból inspirálódott: a KIBU is erre a kísérletezésre épül, a mashup kultúra is erről szól. Ezenkívül volt még egy felismerésünk: az a design-vágy, hogy a recepteket valamilyen módon láthatóvá tegyük és leképezzük, megmutassuk, milyen összetevőkből állnak. A klasszikus recept felépítését – egy kedvcsináló kép, leírás az összetevőkről, step-by-step útmutató stb. – szerettük volna használni a társadalmi együttműködési formákra is. És az is cél volt, hogy mindez kiteríthető legyen egy lapra, és minél egyszerűbben írjunk le vele komplex folyamatokat. Erre találtuk ki a social design canvast, azaz vásznat, ami az alábbi részekből áll: résztvevők, hozzájárulásuk, motivációk, lehetővé tevő dolgok, szabályok és eszközök. Ezek mentén próbáltuk kategorizálni a főbb összetevőket. Az összes esettanulmányhoz készítettünk canvast, és a könyvben lesz egy üres példány is, amit ki lehet tölteni saját tartalommal. A canvas a weboldalunkról is letölthető lesz. Amúgy ez grafikailag is kihívás: mivel a canvasok egymás után vizuálisan nem igazán izgalmasak, túl sok bennük az információ.
 
2015-től workshopokat is tartottunk, hatot-nyolcat egy évben. Az első, a LIFT-konferencián, Genfben, ami nagyon jól sikerült. Később voltunk az OFF-Biennálén és a Szigeten, a TEDxDanubia sátorban is. A workshopokon a résztvevők kísérleti nyulak voltak, hiszen ezeket az alkalmakat részben azért szerveztük, hogy teszteljük a metodológiát. Vegyes csapatokkal dolgoztunk. Az első lépés mindig az volt, hogy bedobáltattunk velük témákat, ötleteket. Például elhangzott a zöldség/gyümölcs, a börtönlakók és a fenntarthatóság mint kulcsszó, és a feladat az volt, hogy a résztvevők erre találjanak ki egy projektet, majd vizsgálják meg az összetevőit. Ezek tehát kreatív gyakorlatok voltak. Néhányat bemutatunk a könyvben is.

 
Az együttműködés és részvétel milyen formáit válogattátok be, milyen típusú gyakorlatokat kerestetek?
 
Nagyon vegyes a válogatás. Volt egy kulcskifejezésünk, a „másolható együttműködési formátumok”. Aztán ezt jobban is definiáltuk: ezek olyan formátumok, amelyek emberek munkáját szervezik össze, valamilyen kialakult, established struktúrában, és nem üzleti modellben. Ez nagyon sok mindent foglalhat magába. Ez egyszerre jelentett problémát és kihívást: például a könyvtár az formátum-e? Az volt a cél, hogy kulturálisan, technológiailag, geográfiailag és kontextusban is diverz eseteket válasszunk ki. Azzal a feltevéssel dolgoztunk, hogy látszólag nagyon eltérő példákban is lehet közös nevezőt találni. Tulajdonképpen ez egy designszemmel készült kvalitatív kutatási vizsgálat.
 
Végül 18 interjú kerül a kötetbe. Eredetileg 30 volt a cél, de ahogy az anyag bővült, egyre csökkent a szám. Még lehet, hogy kettőt belerakunk: a Fallen Fruit és TEDx kezdeményezéseket. A Fallen Fruit például feltérképezi, hogy hol vannak ehető gyümölcsöt termő fák egy bizonyos környéken, és ebből csinál papíralapú térképeket. Ennek kapcsán jegyzem meg: fontosnak tartottuk, hogy a technológiai spektrum két véglete is látható legyen: például a full tech Wikidata ugyanúgy, ahogy a technológiát nélkülöző panaszkórus. Hasonlóan, a Museomix és a Múzeumok Éjszakája ezt a két végletet testesíti meg: az előbbiben a múzeum épületébe visznek technológiát – digitális eszközöket, gépeket, kreatív programozókat –, és hoznak létre kísérleti installációkat három nap alatt. Az utóbbi pedig múzeumok koordinált együttműködése, amelyben a technológiának csak másodlagos, a szervezést és kommunikációt segítő szerepe van. Kihívás ezt megfogalmazni és átadni a könyvben úgy, hogy ez a fajta szándékos kulturális diverzitás ne összevisszaságnak tűnjön.
 

Mi volt a legsikeresebb része a folyamatnak?
 
A siker az lesz, ha elkészül a könyv. Nem szeretek a fióknak dolgozni, a legfontosabb célom, hogy a Social Design Cookbook megjelenjen, és eljusson az emberekhez. Részsikernek számít, hogy a projekt már most nagyon megragadja az emberek fantáziáját; egy másik részsiker, hogy ürügy arra, hogy tanuljak. Nagyon érdekelt a kutatásrésze, és abszolút elképzelhetőnek tartom, hogy PhD-t csinálok belőle. A másik előrelépés nemrég történt: feldolgoztam egy könyvet (Eric von Hippel: Democratizing Innovation), amely az alulról jövő felhasználói innovációról szól, és megnéztem, mi történik, ha ezt rávetítem az általam a SDC-ben vizsgált társadalmi kezdeményezésekre, amelyek szintén alulról jönnek. Kiderült, hogy nagyon jól működik ez a párhuzam.
 

Voltak-e nehézségek, zsákutcák, vagy ami nem úgy sült el, ahogy képzelted?
 
Az egyik az interjúkészítés volt: nagyon sok időt felemésztő, lélekölő munka. A KIBU-ban is beszerveztem kollégákat, hogy segítsenek, de ez egy nehéz műfaj. Továbbá nekem nincs tudományos, társadalomtudományos vagy bölcsész hátterem, nem tanultam például kutatásmódszertant; ezt nagy hiányosságomnak tartom, és folyamatosan próbálom pótolni. A másik nehézség, hogy a társadalmi formátum tág fogalom, és sokszor nehéz volt megállapítani, hogy mi tartozik ide, és mi nem. Volt még egy probléma: az első szűkítéskor nem szűrtük ki az üzleti célú formátumokat, mint amilyen például az Airbnb, és ezeknek a vezetőit nem lehetett elérni. Jellemző és érdekes különbség, hogy például a Critical Mass alapítója, egy San Franciscó-i férfi, aki ott volt a kezdetektől, nagyon szívesen mesélt a projektről, míg a szintén San Franciscó-i Airbnb-társalapító, akihez volt közvetlen kapcsolatunk, még az e-mailre sem válaszolt. Végül ezért is szűrtük ki az üzleti célú együttműködéseket és üzleti modelleket, de ez tisztította is a képet.
 

Mit gondolsz, hozhatnak-e társadalmi, politikai változást az ilyen típusú, együttműködésen alapuló gyakorlatok?
 
Katartikus élmény volt olvasni Yochai Benkler The Wealth of Networks című könyvét. A szerző csapong a társadalmi, gazdasági, jogi, szociális és kulturális szempontok között, ezek mentén vizsgálja a hálózati struktúrát mint jelenséget. Mondok erre egy jó, számomra izgalmas példát, amely választ adhat a kérdésedre: az alulról jövő, azaz felhasználói innovációk (user innovation) esete. A cégek is fejlesztenek termékeket, de maguk a felhasználók is innoválnak. Például, ha egy galerista „feltalálja” a kétoldalú ragasztót, és ezt az információt a celluxot gyártó cég be tudja gyűjteni, akkor ez utóbbi rájön, hogy érdemes kétoldalú ragasztót fejleszteni. Kimutatták, hogy a jobb és a funkcionálisan új innovációk a felhasználóktól érkeznek, tehát a cégek érdekeltek abban, hogy tudatosan és egy stratégiát felépítve ezeket a tudásokat bevigyék „házon belülre”, hogy aztán piacilag is értékesítsék őket. Az alulról szerveződő, társadalmi együttműködési formátumok hasonló innovációk, amelyek üzleti és állami termékek vagy szolgáltatások hiányára vagy hiányosságaira adott válaszok. Az állam, a közszféra és a közintézmények érdeke és feladata éppen az lenne, hogy ezekből az innovációkból ötleteket merítsenek és tanuljanak, sőt integrálják őket a saját szolgáltatásaikba, vagy a szolgáltatásaikhoz kapcsolva – így javítva a munkát, amit végeznek. Az állam feladata sem más, mint hogy sok ember hozzájárulását (adóját, szaktudását, lokális tudását stb.) összeszervezze úgy (lehetőleg minél hatékonyabban), hogy abból érték (jó életkörülmények, szociális és közbiztonság, egészséges, okos, vidám és boldog emberek szolidáris közössége, kultúra, tudás stb.) jöjjön létre.
 
Az interjút készítette: Gadó Flóra
 
 
Irodalom
 
Benkler, Yochai 2006 The Wealth of Networks. Yale University Press, New Haven – London.
 
Hippel, Eric von 2005 Democratizing Innovation. The MIT Press, Cambridge. MA.
 
 
Kiállítás
 
Egyszerű többség, Műcsarnok, 2011.március 26. - április 3., Kurátorok: Döme Gábor és Csizek Petra
A digitális média elmélete és gyakorlata, a BME GTK Szociológia és Kommunikáció Tanszék.

Lásd: https://en.wikipedia.org/wiki/Business_Model_Canvas

Ehhez hasonló projektek: http://tudatosvasarlo.hu/cikk/kozteruleti-gyumolcsterkep