Tanulmányomban öt olyan időszaki kiállítást vizsgálok, amelyekre a kurátorok nem tekintettek részvételi projektként. A tárgyakat felajánló személyekkel végzett közös munka ugyanakkor részvételi gyakorlatként azonosítható, amelynek tapasztalatai fontosak lehetnek a múzeumi praxisban.

A fogalom

Esettanulmányomban a muzeológiai terminológia bővítésének szándékával alkalmazom a múzeumi szakmában eddig ismeretlen vendégtárgy kifejezést. A fogalmat a magánszemélyektől konkrét projekt erejéig, egy adott kiállításba felajánlott tárgyak és a velük kapcsolatos gyakorlatok megnevezésére használom. A kifejezés szerkezete a szépirodalmi művekből ismert vendégszöveg-fogalom asszociációját hívhatja elő. Bár az analógia a két jelenség között korántsem pontos, az áthallás segíthet a kiállítást műként – jelzett vagy jelöletlen idézetekkel dolgozó, nyitott vagy zárt műként – értelmezni, amelyben a szerzőség, az egymás mellett megszólaló hangok szerepe különös élességgel rajzolódik ki.
 
A „vendégtárgy” fogalom bevezetését több okból is indokoltnak tartom. Egyrészt azért, mert a múzeumi munkában a társadalmi részvételi gyakorlatok egy formájaként kedvelt módszerré vált a kölcsönzött tárgyak használata, anélkül, hogy magát a folyamatot a kurátorok vagy az intézmények definiálnák. Másrészt a kiállításba felajánlott tárgy kontextusában kialakuló kurátor-külsős partnerviszony, s az ebből kiformálódó részvételi vagy együttműködési formák több ponton különböznek a múzeumba kívülről érkező tárgyak használatának, értelmezésének gyakorlataitól – így érdemes önálló praxisként tekinteni rájuk. Mindenekelőtt a vendégtárgy (és felajánlójának) státusza jelentősen különbözik a terepmunka eredményeként kiválasztott tárgyakétól: ezekben az esetekben egy aktív, értelmező kurátori pozíció az együttműködés motorja. A vendégtárgy a más gyűjteményből a kiállításba kölcsönzött műtárggyal sem azonos: itt a kurátori kutatás és értelmezés előzetesen már a tárgyhoz tapadt jelentésekkel dolgozik, ezeket használja vagy módosítja. A vendégtárgyak státusza formai szempontból a „Hozz egy tárgyat!” típusú kezdeményezésekhez áll a legközelebb. A „Hozz egy tárgyat!” múzeumi gyűjtőkampányhoz sorolható részvételi formák elsődleges célja azonban vagy a gyűjteménygyarapítás, vagy a kutatás: az adott téma társadalmi értelmezésének letapogatása, amelyben nagy hangsúly esik az „egy” tárgy szimbolikus, jelentéseket sűrítő voltára (Fejős 2013). A vendégtárgynak ezzel szemben nem feltétele ez az előzetes társadalmi értelmezés, a felajánlás-kiválasztás folyamata sokkal ösztönösebb, és nem feltétlenül egy téma, inkább a múzeum társadalmi értelmezéséről árulkodik. Éppen ezért a folyamat koordinálása másféle készségeket és megközelítést kíván.
 
Vajon mi lesz a státuszuk ezeknek a vendégtárgyaknak a múzeumban? Részvételük a kiállítótérben automatikusan jelenti-e tulajdonosaik részvételét a múzeumi gondolkodásban? Milyen szintű lehet tárgy és tulajdonosa bevonódása a kurátori munkába? Vendég marad-e a tárgy a múzeumban, vagy túllép ezen a szinten? Múzeumi tárggyá válik, azaz a kiállítás szerves részévé, eredeti jelentéseit megsokszorozva, összegyúrva a felajánló személy/család tárgytudását és életvilágait a múzeumi tudással? Esetleg végül gyűjteményi tárgy lesz belőle, s a gyűjteményi struktúrában immár vendég- és hazai (múzeumi) jelentéseivel, sőt e kettő szintézisével felvértezve keresheti a helyét?
 
A vendégtárgyak részvételi gyakorlatokat kiváltó, illetve azoktól elzárkózó szerepét a veszprémi Laczkó Dezső Múzeum (LDM) kiállítási példáin keresztül vizsgálom. A múzeum gyakran, az elmúlt tíz évben saját fejlesztésű kiállításainak legalább a felében élt a vendégtárgyak behívásának gyakorlatával. Bizonyos tárlattípusok esetében ez a kiállításfejlesztési elem szinte automatikussá vált, azonos koreográfia alapján zajlik. Sőt, a közönségkapcsolati osztály munkatársai napjainkra a kiállítási marketing részének, a hasznosítás első lépcsőfokának tekintik a tárgyak behozatalára vonatkozó kérést, és aktív szerepet játszottak a felhívás terjesztésében, a tárgyak fogadásában. Ez az automatizált üzemmód azonban csak látszólag tekinthető a jól bevált részvételi, kiállítási és hasznosítási gyakorlat nyugtázásának. Az automatizmus motorja inkább a folyamatok reflektálatlansága. Az értékelő elemzések hiánya több szinten is jelentkezik. Az intézményben nem gyakorlat sem a kiállítási projektek előzetes, koncepcionális, illetve forgatókönyvre irányuló kiértékelése, sem az utólagos összegzés. Így természetesen nem kerülnek fókuszba a vendégtárgyakkal kapcsolatos tapasztalatok sem. Nincs bevett fóruma a résztvevők bevonásával zajló kiértékelésnek sem, amely egyben a projekt lezárása utáni kapcsolattartás ugródeszkája is lehetne. A projektekben, kiállításokban különböző formákban szerepet vállaló partnerek minden évben meghívást kapnak az úgynevezett „mecénás napra”, ahol az intézményvezető megköszöni a munkájukat. Volt rá példa, hogy a meghívást az együttműködő személyek elfogadták, de ez a fórum valójában nem alkalmas a projektek és az együttműködési formák elemzésére. Ráadásul az esemény elnevezése és protokollja a mecénásokkal, azaz az anyagi támogatást nyújtó cégekkel, személyekkel sodorja egy halmazba azokat a partnereket, akiknek résztvevő és együttműködő státuszát, annak sajátos tartalmát sokkal inkább tudatosítanunk, mint elhomályosítanunk kellene. Harmadik szintként hiányzik a külső kritikai nézőpont is: a kiállításokról, beleértve a vendégtárgyakkal kapcsolatos kísérleteiket, nem készül elemzés sem a helyi médiában, sem a szakmai fórumokon. A kritika, de még inkább az önkritika, az intézményi reflexió hiánya azért is feltűnő, mert – amint azt példáink is jól mutatják – a vendégtárgy behívásának motivációi és eredményei igencsak eltérően alakulnak, s így újabb és újabb tanulságokkal szolgálhatnak.


Miért is kell a vendégtárgy?

A történeti-társadalmi témák egy része szinte követeli a vendégtárgyakat. A veszprémi kézilabdaklub, az első I. világháború, Trianon mint kiállítási témák kapcsán olyan korszakok és események kerülnek terítékre a múzeumban, amelyekről egyéni-családi-közösségi szinten lényegesen több tapasztalat gyűlt össze, mint amennyit a gyűjteményi tárgyak segítségével a kurátor képes lenne kibontani és bemutatni. Szükségessé válik tehát egyfajta tárgygyűjtés megszervezése, amelynek több lehetséges módszere is kínálkozik: így többek között a terepmunka, illetve a kiállítás földrajzi terében és tematikájában érintett lakosság megszólítása. Mindkét kezdeményezés a lokális perspektíva felerősítését is eredményezi – például a más gyűjteményből való kölcsönzés lehetőségeivel szemben. Az elmélyült kurátori munkának és a kiállítás-előkészítő kutatásnak a lehetőségei azonban sok esetben korlátozottak. A határidő szorításában a kiállítás szerves részévé váló külsős tárgyaknak csak kis része kerül be klasszikus terepmunka eredményeképpen, másik (nagyobbik) része önkéntes felajánlással érkezik.
 
Bár mindkét esetben vendégtárgyról beszélhetünk, hiszen a tárgy – mivel tulajdonosa továbbra is igényt tart rá – nem, vagy csak kivételes esetekben kerül a gyűjteménybe, a részvétel motivációi és körülményei lényeges pontokon különböznek egymástól. A terepmunka és a kutatás esetében a kurátor az aktívabb szereplő, míg az önkéntes felajánlás esetén a felajánlók aktivizálódnak. Mivel a tárgy behozatalát ösztönző szövegek rövidek, a kiállítási koncepció kifejtésére nem adnak módot, a felhívás olvasójának szabad asszociációkat engednek – a témáról és a múzeumról egyaránt. A felajánlás gondolata és pillanata tehát egy nyitott térben történik: azon ritka állapotok egyikében, amikor a múzeum semmilyen formában nem oktatja és neveli közönségét, csupán egy témát ajánl fel. A szituáció szokatlan nyitottságát jelzi, hogy a LDM tárgybehozáson alapuló kiállításainak mindegyike képes volt új közönség megszólítására: a felajánlások zöme tehát nem a megszokott múzeumlátogatói körből érkezett. Ez a tény önmagában rámutat a vendégtárgy-praxisban rejlő lehetőségekre: múzeum és társadalom kapcsolatában már a projekt elindulásának pillanatában új minőség születik.
 
Ebben a váratlanul feltáruló nyitott térben a részvétel számtalan formája jöhet létre. Ahhoz, hogy a legelemibb szinten, a tárgy kiállítási részvételén túllépjünk, elengedhetetlen a kurátor és a tárgytulajdonos személyes találkozása. Az esetek egy részében azonban erre a találkozásra nem került sor, ami részben a LDM infrastrukturális adottságaiból adódik, de egyúttal a kapcsolatfelvétel (sokszor tudatos) korlátozásának is tanújele. A múzeumot körülvevő közeg (a város, a megye lakosai) számára a múzeumot a főépület jelenti, a felhívás hatására a legtöbben itt jelentkeznek tárgyfelajánlásaikkal. A kurátor azonban nem itt, hanem a városszéli telephelyen dolgozik, így a tárggyal először egy átvételi űrlap kíséretében találkozik, amelyen csak a tulajdonos adatai szerepelnek. A név és a telefonszám ismeretében viszont a kurátor kerül kezdeményező helyzetbe, holott a kiinduló állapot ennek épp ellenkezője volt: a tárgy tulajdonosa lépett be kezdeményezőként, részvételi szándékkal a nyitott múzeumi térbe. Az ily módon elodázott találkozás viszont rossz eséllyel indít el valódi részvételi munkát.


Emlékeink – de miről is?

Az esetek egy részében azonban nem feltétlenül a valódi együttműködés a cél: a társadalmi mozgósítás sokszor a gyűjteményi hiányokat pótolja, a kiállításnyitási kényszer (például Nemzeti Összetartozás Napja) szűkre szabott lehetőségein belül. Ezekben az esetekben a kiállítás a cél, a tárgy vendégstátusza néhány hétre, hónapra korlátozódik, dokumentációja elmarad. Az Emlékezzünk. 1920. június 4. című kamaratárlat például szándéka szerint Trianon emlékezetét idézte meg, ám a tárlathoz tárgyat felajánló magánszemélyek emlékezete, illetve kortárs viszonya a tárgyhoz és témához semmilyen formában nem lett része ennek az együttműködéssel előállított múzeumi terméknek. A kiállításba ajánlott tárgyak ebben a projektben az előkelő „díszvendég” szerepét töltötték be: reprezentáltak, emelték az esemény presztízsét, de sem a gyűjteményi tárgyakkal, sem a múzeum egészével, de még a kiállítás koncepciójával sem léptek érdemi párbeszédbe. A kiállítások többsége azonban a „vendégség” szituációjának más színtű kibontására tesz kísérletet, érdemi, sőt lehetőség szerint tartós együttműködéseket célozva meg. A továbbiakban erre a gyakorlatra hozok néhány példát.


„A lakosságtól kölcsönkapott emlékek”

A LDM I. világháborús centenáriumi tárlata (Veszprémiek az I. világháborúban, az I. világháború Veszprémben), helytörténeti tematikája révén joggal számíthatott a lakossági részvételre. A felajánlások nagy száma mutatja, hogy a téma – országos és tartós médiavisszhangnak is örvendő – aktualitása és a múzeum kezdeményezése hatékonyan aktivizálta a személyek, családok múlthoz való viszonyát. A személyes tárgyak, történetek múzeumi szerepeltetése megfelelt a múzeummal szemben támasztott átlagos elvárásoknak: a történelmi téma, ennek helytörténeti és várostörténeti vonatkozásai a múzeumról kialakult képzetek szerves részéül szolgálnak. Feltehetően ennek köszönhető, hogy a felajánlások némelyike eleve adományként érkezett, vagyis a kiállítás lebontása után nem várták vissza.

A nagyszámú felajánlás ugyanakkor nem befolyásolta a kiállítás tematikáját, amelyet alapvetően a gyűjteményi anyag szabott meg, és amelyben a vendégtárgyak csak egyfajta kiegészítésként szerepelnek, póttémaként („A lakosságtól kölcsönkapott emlékek”), ahogy ez a kiállítás ismertetőjében is olvasható. A kiállításban nem alkottak önálló egységet, amely – más múzeumok kiállítási gyakorlatához közelítve – egyfajta kapuként a kiállítás ideje alatt is tovább bővíthető, közvetítő kapocs lett volna a múzeum és közönsége között. A tárlat tehát koncepcionális szinten hiába volt nyitott mű, megvalósulása során bezárult: nem hagyott helyet további szereplők számára. A vendégtárgyak elvegyültek a gyűjteményi tárgyak között, az eredeti tematika szolgálatában. A tárgyak vendégstátuszuk ellenére a gyűjteményi-múzeumi tudás részévé is váltak, elsősorban a kurátor dokumentációs munkája, a tulajdonosokkal folytatott beszélgetések és a gondos adatfelvétel eredményeképpen.


Kényes témák

A tárgyak múzeumi vendégeskedésén azonban messze túlmutató részvételi kísérletek is zajlottak a múzeumban, még ha ezek tudatosságát, reflektáltságát illetően lehetnek is kétségeink. A veszprémi kézilabdázás hatvan évét s részben jelenét bemutató Hivatása kézilabdázó. Veszprémi kézilabdatörténet című tárlat gyűjteményi előzmények nélkül nyílt meg, így érthető, hogy stáblistáján a tárgyak, képek, filmfelvételek kölcsönzőjeként öt intézmény és majdnem ötven magánszemély szerepelt. A vendégtárgyak ezúttal nem csak kiállítási tárgyként voltak fontosak, maga a kiállítási koncepció is nagyban épített a projektbe lépő együttműködők tudására, és azokra a hangsúlyokra, amelyek a villámkutatás során kirajzolódtak. A résztvevők – a muzeális intézmények kivételével – maguk döntöttek a bemutatás fontosabb irányairól, hiszen a kurátoroknak alig-alig volt lehetőségük a tárgyak és fotók közötti válogatásra. A tárgyak, a képek, a történetek, a személyes, szurkolói és klubtörténeti relikviák szinte maguk írták a kiállítást, a rendezők szakmai szerepvállalása a kronológia és a sporttörténeti korszakolás területeire korlátozódott. Kompetenciájuk ezen a téren sem volt azonban teljes, hiszen önkéntes és felkért szakértők (sporttörténész, sportújságírók) is segítettek az eligazodásban.

A kurátorok ezt a helyzetet csak részben élték meg olyan kísérletként, amely a múzeum és a kiállításba bevont forrásközösség(ek) közötti valamiféle új viszonyrendszer csíráit rejtheti magában. Számukra a helyzet inkább jelentett csapdát, mint lehetőséget, amelybe a múzeumvezetés által rájuk kényszerített témaválasztás és kiállításépítési paraméterek kergették őket, amit a hatáskörök tisztázatlansága is nehezített. Az együttműködés egyes partnerekkel szoros volt, kiterjedt a témák meghatározására és a szövegek tartalmára is, de mindez nem jelentette a szerzőség megosztását. A klubokon és az újságírókon keresztül megszólított magánszemélyek (sportolók, szurkolók) többsége saját magát segítő szerepben látta, és az intézmény is ezt az érzetet erősítette. Egyes partnerek esetében úgy tűnt, a közös szerzőség gátja csupán az együttműködés pontatlan definiálása volt. A viszony kölcsönössé válásából talán csak egyetlen gesztus hiányzott: elmaradt a forrásközösség(ek) tagjainak múzeumi beavatása, és ezáltal tényleges bevonása a kurátori munkába. Így egy múzeumtól szokatlan téma múzeumi feldolgozása még történeti vonatkozásait tekintve sem volt minden partner számára értelmezhető, és ez hatványozottan állt a kortárs tárgyakra. Ezért jellemzően a téma elmélyülés nélküli gyorsértelemzése, az emlékek felszínén való kutakodás termelte ki a felajánlott a tárgyakat, amelyek elsősorban a sportélet ünnepnapjait, reprezentációs szféráit (érmeket, sportlétesítményeket, csapatfényképeket, világbajnoki mezeket stb.) jelenítették meg.

Más típusú, de hasonló kimenetelű nehézségek jellemezték a (változó nevű, akkor MKB Veszprém) férfi-kézilabdaklubbal folytatott együttműködést. A sportklub kulcsszereplő volt a kiállításban, a fókuszban álló téma ma is aktív forrásközösségeként. Mivel a kapcsolatfelvétel a múzeumvezetés és a klubvezetés között történt, és ezen gyakorlatilag nem is lépett túl, a közösség aktivizálása helyett egyfajta hivatalos képviselet jelent meg a múzeumi térben. A közelmúltbeli és kortárs események értelmezésében hatalmi pozíciót érvényesítő klubvezetés a tárgyválogatás során nem lépett túl a sikertörténetek propagálásán, holott a kurátorok egyike maga is ismert szurokló volt, aki vállalhatta volna a csapat és a múzeum közötti kulturális fordítást. Így egy teljes múzeumi vitrinsor vált a klub trófeákat őrző házi vitrinjeinek múzeumi másává, reflexiók nélkül. Elmaradt a kudarcok, a sérülések, a Bajnokok Ligája-fiaskók, a szurkolói gyászszertartások megjelenítése. A klubvezetésnek ez nem volt érdeke, a tárgyakat felajánlóknak nem jutott eszébe, a kurátorok pedig belesodródtak abban a narratívába, amelyet a kiállítás címében a sportolók és a sportág pozitív minősítését megelőlegező „hivatás” szó sugallt. (A kiállítás címét a kurátorok készen kapták az intézményvezetőtől.)

A kiállítás mégsem lett a klub propagandaszócsöve, részben azért nem, mert a kurátorok más, a témában érintett forrásközösségeket is meg tudtak szólítani. A férfi-kézilabdázás Veszprém „szent tehene”: ezt sugallja helyi média, a helyi politikai támogatás, az erkölcsi és anyagi megbecsülés. A kiállítás nem mondott ellent ennek az állításnak, viszont a női szakág történetének és jelenének beidézésével mégis jelentősen árnyalta azt. Ennek a „második hangnak” az ereje (a sporttörténeti tények korrekt kezelésén túl) azoknak a vendégtárgyaknak és vendégfotóknak köszönhető, amelyeket egykori és mai veszprémi női kézilabdázók ajánlottak fel a tárlat számára. Sajátos viszony alakult ki a munka során a témában laikus fiatal (női) kurátorok és az idősebb (férfi) szakértők között is. Az utóbbiak egyértelmű dominanciája megnehezítette az alternatív múzeumi nézőpontok érvényesülését, és meggátolta a közös kurátorság, a kiegyensúlyozott közös gondolkodás kialakulását. A kurátorok vélt vagy vágyott autonómiája szempontjából a kiállítás legkritikusabb egysége a sztárkapus, Dejan Perić festményeinek minitárlata volt. A kurátorok szerint elfogadhatatlan művészi színvonalat képviselő művek farvizen szivárogtak be a kiállításba. Különböző kompromisszumok árán végül a sporttörténettől kissé elválasztva, a kiállítótér galériáján voltak láthatók, némi takarásban.

A kiállítás vendégtárgyai múzeumi összefüggésben új, korábban nem reprezentált témát és emberi sorsokat jelenítettek meg, érzékelhető hosszú távú gyűjteményi haszonnal. A kiállítás tehát sok szempontból sikeres volt, és mindenképpen fontos fegyvertény a kortárs témák és tárgyak múzeumi feldolgozásának történetében. Mégis érdemes elgondolkodni azon, hogy a kurátori pozíciók bizonyos gyengeségeit vajon erősséggé transzformálhatta volna-e egy tudatos, a kezdetektől vállalt és minden szereplő számára pontosan definiált részvételi muzeológiai kísérlet? A kiállítók, a résztvevők és vendégtárgyaik közös tréningjei, a gyűjteményképzés és -feldolgozás folyamatába (egyik részről), illetve az élsportolói hivatásba való beavatódás (a másik részről) talán a város kézilabdás identitásán túli jelentések, élethelyzetek, sporthoz való viszonyulások megjelenítésére is lehetőséget adtak volna. Elképzelhető, hogy az új perspektívák sorában magát Perićet is másképp láttuk volna: a tehetséges kapus/tehetségtelen festő tanulságon túl a Veszprémbe igazolt, ott helyét kereső, művészi ambíciókat ápoló sportoló személyes világa is árnyaltabban bomlott volna ki.
 
A múzeum történetének – témaválasztását tekintve – talán legkényesebb kiállítása volt a Születés – a gyermekáldás kultúrája című tárlat, amelynek stáblistája hasonló közösségi aktivitásról árulkodik, mint amit kézilabdatárlat esetében láttunk. A részvétel minősége azonban bizonyos pontokon fontos eltéréseket mutat. A kurátor, a Lélek Éled Kör tagjaként, nemcsak az alternatív szülést és gyermekgondozást képviselő közösséget, hanem annak szellemiségét is hitelesen emelte át a kiállításba, amely a történeti, néprajzi és etnológiai példák bevonásával a téma sokszólamú megjelenítésére vállalkozott. Bár a kör tagjainak kurátorszerepe itt sem vált nyílttá és talán tudatossá sem, a kiállítás mégis a közös szerzőség jegyeit viseli magán. Már a koncepciót erőteljesen befolyásolta a téma mainstream elképzelésekkel szembeforduló, alternatív közösségi megközelítése, amelynek helyi szintű képviselője a Lélek Éled Kör volt. A mozgalom által központiként kezelt ügyek (otthonszülés, szoptatás, aktív apaszerepek stb.) kiállítási tematizálása a kör szerzőségének nyílt elismerése volt, és lényegében tudomány és aktivizmus határára helyezte a kiállítást. Ezen túlmenően viszont a kiállítást a munkában részt vevő egyesület a hatalom befolyásolására is felhasználta (nyomásgyakorlás a helyi kórház szülészetére; kiállás Geréb Ágnes mellett). A tárlat egy hangsúlyos eleme, a művészi alkotás és az installáció határán álló „anyaméhszobor” kollektív alkotásként, a kör tagjainak kezdeményezésére és munkájával készült, egyben az együttműködési folyamat szimbólumává is vált.


Az anyaméh installáció a Születés kiállításban. Készítették a Lélek Éled Kör tagjai. Fotó: Oszkó Zsuzsa

A kiállítótér számos alkalommal vált közösségi térré, ahol a kiállított tárgyak – a kötelező interaktivitáson túl – folyamatos értelmezése zajlott. A kiállítóteret a közösség rendszeresen használta: itt zajlottak a kör ülései (gyakran kisgyerekek részvételével), szakmai programok, informális együttlétbe átforduló tárlatvezetések, a gyermekhordozó kendő kötési módjait oktató tanfolyam.



A vendégtárgyak, a vendégfényképek és a vendégszövegek szerepe azért volt kiemelkedően fontos, mert az intim témának, a születés pillanatának, az átélt eseményt felidéző anyai és apai vallomásoknak közzétételével a szereplők nem egyszerűen emlékeket osztottak meg, hanem tabuk megdöntésére is vállalkoztak. Ez a gesztus hatásos volt, a kiállítás pedig valóban betöltötte a nyitott mű szerepét: a lapozgatható fényképoldalak üres oldalaira további anyagok gyűltek. A múzeum gyakorlatában szokatlan megoldás volt a kurátor blogja a Magyar Múzeumok Online felületén, amely a kiállítást a készítés egyes fázisaiban, azaz fizikai és szellemi értelemben is nyitott folyamatként ábrázolta. A tabutémák feloldásával a kiállítás résztvevői átlépték a vendégstátusz határát, és személyes szférájukat kiterjesztették a múzeum publikus tereire. Ez a térfoglalás egészen extrém gesztusokban is megnyilvánult: a kiállítótérben szoptattak és pelenkáztak, de arra is volt példa, hogy anyák napján egy – a kiállítás idején már nem élő – édesanyát ábrázoló fotó installációs tere spontán családi emlékhellyé változott.


A vendég nem játék

Az utolsó három példa a Játékvilágok című tárlat tanulságai közül válogat. A kurátori pozíciókat tekintve a kiállítás leginkább az I. világháborús tárlathoz hasonlítható, amennyiben az erős koncepció és a gazdag gyűjteményi anyag ellenére a múzeum mégis tárgybehozatalra biztatta a lakosságot. Bár az igazi cél a kiállítás (és titkon remélve: a gyűjtemény) kortárs tárgyi anyagának erősítése volt, már a felhívás megfogalmazásának pillanatában sejthető volt, hogy a spontán részvételi forma erre alkalmatlan lesz. Annak ellenére, hogy a játéktevékenység témája, éppen egyetemessége révén jó alap lett volna a különböző korosztályok és szociokulturális rétegek megszólítására, a felhívásra jellemzően az idősebb korosztály reagált, amely saját vagy gyermekei gyermekkorának játékait tartotta múzeumi kiállításba méltónak. A vendégtárgyakkal, főleg a társadalmi és muzeális értékükkel kapcsolatos bizonytalankodás még e felajánlók között is érzékelhető volt. Ez összecseng más gyűjteménygyarapítási projektek tanulságaival: a muzeológusok és a közönség jelenkorfogalma nem ugyanazt takarja. A múzeum kiterjesztené terepét a kortárs életvilágokra, a múzeum használói viszont zömmel beszűkítenék abba a nosztalgiamezőbe, amelynek időbeni felső határa az egyén életkorától és tapasztalataitól függően más-más évtized, de amelyet „az én időmben” utalással írnak körül. Kivételek azonban mindig akadnak. Projektünkben ilyen volt az éppen apává vált férfi, aki elsőként reagált a felhívásra, és legszívesebben újszülött fia frissen megvásárolt mackóját ajánlotta volna a múzeumi kiállításunkba, ám ezt a csecsemő helyett nem tette-tehette meg. Így azt a három mackót kölcsönözte – történetükkel együtt –, amelyek a családi tradíciót megalapozták: azaz nagyapja, ő maga és a testvére világra jövetele alkalmával vásároltak meg. Összességében azonban azok az „igazán régi” tárgyak érkeztek a kiállításba, amilyeneket tulajdonosaik már láttak más múzeumban, így bizonyosak voltak benne, hogy nem vallanak velük szégyent – ilyen volt például egy 19. századi gőzgépmakett.
 
A tárgyak felajánlóival nem mindig sikerült a személyes kapcsolatfelvétel, de két példa is bizonyítja, hogy a hosszú távú gyűjteményi szempontokat is figyelembe véve, mindenképpen érdemes kísérletet tenni a tárgyfelajánlók alapszintű muzeológiai beavatására. Ezen nem a múzeumtechnikai ismeretek közvetítését értem, nem a hármas tagolású leltári szám és a raktári pozicionálás – egyébként meglepően sokak számára izgalmas – részleteinek felfedését. Sokkal inkább a múzeum küldetésének árnyalását, a sokakban csupán a gyermekkori élmények homályos tükrében sejtett múzeumkép kitisztítását tartanám fontosnak. A múzeum ≠ kiállítás, a műtárgy ≠ régi képletek tudatosításának folyamatában fontos elemek lehetnek a beszélgetések, a tanulmányi raktárban tett rövid közös séta, egy rövid közös kiállításlátogatás. Az együttműködésnek ugyanis nélkülözhetetlen alapja a múzeum mibenlétéről folytatott közös gondolkodás, amelynek hatására a közös alkotásban megszólaló hangok jól hangszerelhetővé válnak.
 
A Játékvilágok projekt beavatási folyamatában a két résztvevő idősebb hölgy, egy fa babakocsi és egy bebútorozott babaház – mindkettő házilag készített – tulajdonosai, ugyancsak a „játékszert” látták felajánlott tárgyaiban – az egyik esetben a kopott festés miatt még a kiállíthatóságában is kételkedve. A tárgyakkal kapcsolatos, eleinte óvatos, majd a családtörténetben egyre mélyebb rétegeket feltáró, múzeumi műhelytitkokba is beavató beszélgetések viszont világosan mutatták, hogy még a múzeum világára nyitott emberek sem számolnak azzal, hogy a tárgyak személyes vonatkozásai legalább annyira fontosak, mint tematikus vagy korjelző szerepük. E két esetben a részvétel a múzeumi munkában új minőséget kapott. A folyamat végére a tárgy mellett teljes jogú vendéggé vált a kiállításban az 1956-os forradalom napjait babakocsi-fabrikálással elütő apa és a földműves rokonsága számára polgári hálószobabútor-játékot farigcsáló rokon figurája, és természetesen az emléküket őrző leszármazottak is.



Mindkét tárgy tulajdonosa több ízben részt vett családjával a tárlatvezetéseken, ahol újra és újra szembesültek játékaik társadalmi dimenzióval, amelyek épp a kiállítás interpretációs közegében tárultak fel számukra. A közös interpretáció újabb és újabb családtörténeti adatok, fotók felbukkanásával járt, és egy lassú, közös munkának tekinthető múzeumi feldolgozási folyamathoz vezetett. A babakocsi azóta gyűjteményi tárgy lett, a babaház pedig egyelőre letétbe került a múzeumhoz.
 
Végül lássunk egy elszalasztott lehetőséget, ugyanebből a kiállításból! A felajánlott vendégtárgyak sorában szerepelt egy vasútmodellező terepasztal, amely több szempontból is elütött a többi tárgytól. Egyrészt nem magánszemély, hanem egy vasútmodellező egyesület tulajdonában állt. Másrészt nem illett a kiállítás koncepciójába, amely kifejezetten a gyermeki játéktevékenység egyetemes vonásai, lélektani-társadalmi funkciói köré szerveződött. Az első hibát akkor követtük el, amikor – elfogadva a kiállításrendező kollegáknak a látványra és a mindenható interaktivitásra támaszkodó érveit –, nem utasítottuk el a felajánlott tárgyat. A csábítás tovább erősödött, amikor lehetőség nyílt egy még működő szovjet szerelvény bemutatására is, amely az 1950-es években, Sztálin tiszteletére készült. Ez a tartalom a kiállításon végigfutó láthatatlan szálat, a történelmi események játékvilágokra gyakorolt hatását erősítette. A második hiba a vendégtárgy installálásakor következett be. Két témába is kívánkozott volna, egyrészt a Kis felnőttek című, miniatűr felnőttvilágokat mintázó játékszereket felvonultató egységbe, másrészt a Játéknak látszó tárgyak közé. Végül ez utóbbi helyre került, a könnyebb installálás és a bonyolultabb interpretációs lehetőség miatt.



A döntést a kiállításépítés kényszerű körülményei között nem előzte meg terepmunka: az egyesület elnökével és tagjaival készített interjúk, a bemutató-kiállításainkon, egyéb egyesületi alkalmakon való résztvevő megfigyelés. És elmaradt a tárgyfelajánlások helyzetére kidolgozott villámkutatás is: az egyesület és a terepasztal alapadatainak rögzítése, a szovjet mozdony történetének pontos tisztázása, a terepasztal normál üzemmódjáról tanúskodó fényképek készítése, a használatára vonatkozó információk kikérdezése. Pedig a szokatlan vendégtárgy különleges világot húzott (volna) magával a múzeumba: a modellezők szubkultúráját. Mindezzel akkor szembesültünk, amikor a megnyitó előtti órákban felvonult a színen a meglett férfiakból álló csoport, hogy felépítsék kis világukat, és beüzemeljék a cirill monogramos mozdonyt. Amikor készen voltak, önfeledt játékba kezdtek, fittyet hányva a restaurátorok, takarítók, teremőrök, hangosítók nyüzsgésének. Már itt megmutatta magát az elszalasztott lehetőség, amit egy együtt játszó közösség intenzív részvétele jelentett volna a reprezentációt, az értelmezést és a dokumentációt is érintő múzeumi munkában. A pillanat azonban, amelyben az egyesület tagjai őszinte csalódással, sőt mélyen megbántva szembesültek azzal, hogy a személyiségük és identitásuk szerves részévé vált modellezés a múzeum szemében csupán „játéknak látszó” tevékenység… nos, ez a pillanat rádöbbentett a sokszólamú értelmezés megbocsáthatatlan módon elszalasztott lehetőségére.


Vendégből résztvevő?

Az egyazon múzeum gyakorlatából hozott példák a vendégtárgy, s ezen keresztül tulajdonosa státuszának több lehetséges változatát mutatták. A részvételre és/vagy együttműködésre nyitott, tárgyfelajánláson alapuló muzeológus-tárgytulajdonos kapcsolat könnyen rövidre záródhat, kimerülhet a tárgy befogadásában vagy elutasításában. Ugyanakkor számos lehetőség adódik e kapcsolat tágítására, újabb és újabb tartalmakkal való feltöltésére, a vendégtárgyat kísérő új hang kiállítási megjelenítésére is. Megfigyeléseim szerint az együttműködési folyamat új kiállítási – esetleg gyűjteményi – minőséget eredményező együtt gondolkodás kulcsa a muzeológus és a múzeum egésze. A tárgyak tulajdonosainak viszonya saját felajánlott tárgyukhoz, fényképükhöz rendkívül sokféle lehet: a történeti távlatokkal is rendelkező tudatos, reflektált viszonytól a pusztán érzelmi töltöttségű, esetleg nosztalgikus viszonyig. Az azonban nem fordul elő, hogy e viszonynak ne volna előjele: tulajdonos és tárgy közömbös viszonyából nem születik felajánlás, mert a múzeum felhívása egyszerűen nem vált ki aktivitást. Az érzelmi töltöttség jó alap a muzeológus számára a kapcsolat elmélyítésére, együttműködéssé formálására. Ebben a folyamatban gátló tényező lehet ugyanakkor, hogy a kiállításba ajánlott tárgyaikkal bensőséges viszonyt ápoló személyek viszonya a múzeumhoz korántsem bensőséges: kialakulatlan vagy előfeltevésekkel terhelt. Így ugyanazon múzeumtechnikai gyakorlatnak nagyon sokféle (példáinkban is felvillanó) kimenete lehet: a vendégtárgyak fogadására irányuló kampánynak. A másik a vendégtárgy/tulajdonos és a muzeológus személyisége, az együttműködési szándék tudatos vagy ösztönös megléte.
 
Egy lehetőség együttműködésre váltásának fontos feltétele a rálátás a múzeumban folyó gyűjteményi-tudományos munkára: a múzeum terébe lépő „tárgygazda” egyfajta beavatása. Ennek az időigényes munkának két alaptípusa biztos, hogy megmutatható. A Születés kiállítás vendégtárgyait, -képeit, -gondolatait többéves csoportos beavatódás inspirálta. Ámbár az eredeti cél nem ez volt, csupán otthont kívántak adni az éppen akkor „hontalan” Lélek Éled Kör egyesületnek. A kiállítótér belakásába azonban bele volt kódolva a rendhagyó múzeumi témák elfogadása, a múzeum kortárs témákat érintő társadalmi felelősségvállalásának felismerése. Az otthon elfogadása részben törölte a vendégstátusszal járó idegenséget, és lehetővé tette a személyes hangot, és komolyabb idő- és energiaráfordítást igénylő, együttműködésen alapuló akciótevékenységet: az anyaméhszobor elkészítését. Ennek a folyamatnak a motorja adott esetben egyetlen muzeológus volt: annak ellenére, hogy ő a munkában a múzeumot képviselte, az intézmény teljes súlyával és erejével nem állt mögötte, mindössze tudomásul vette és elfogadta az attitűdjét.
 
A másik módszer a részvétel elmélyítésére az alkalomszerű, egyéni szintű kapcsolattartás. Ez egy-egy kiválasztott tárgy és személy (család, egyesület, klub) esetében jelenthet sikert, akár a hosszú távú, tartós közös muzealizálási munka lehetőségével is. Egy-egy projektben a tömeges múzeumi feldolgozás szinte kivitelezhetetlen, így a vendégtárgyak többsége alkalmi vendég marad: olyan látogató, mint a tulajdonosa.
 
A részvételt és együttműködést célzó múzeumi munka másik fontos kulcsa: a kiállítási koncepció. Rövid kiállításnyitási határidő és/vagy kötött, zárt – eleve értelmező vagy ideologikus töltetű – koncepció körülményei között a figyelmünk nehezen nyílik meg a vendégtárgyak igazi lehetőségei előtt, s azok, akár szándékaink ellenére is, könnyen szorulnak illusztrációs szerepbe. Nyitott, kérdező jellegű témafelvetés mellett azonban a vendégtárgy s a vele érkező vendégvilág izgalmas és tartós együtt gondolkodáshoz, közös alkotáshoz vezethet. Az ilyen típusú témák közvetítésére azonban – a tapasztalatok szerint – kevéssé alkalmas a LDM-ban bevált gyakorlat: a rövid sajtóközlemény. A kérdéseket fogalmazó, töprengő, kétségekkel küzdő, nyitott múzeum képe feltehetően nem egy felhívás, hanem számos kisebb-nagyobb projekt eredményeként válhat valódi vendégségbe hívó inspirációvá. Meggyőződésem, hogy – bár a különböző múzeumtípusok ebből a szempontból eltérő lehetőségekkel rendelkeznek – e kisebb projektek sorozatának megszervezése egy megyei múzeum számára, a kudarcok és sikerek következetes kiértékelésének útját járva, nem lehetetlen feladat.


Irodalom

Fejős Zoltán 2013 Az évszázad ás az én világa. Diskurzusok az „egy tárgy” muzeográfiájában. Néprajzi Látóhatár, XXII., 2. szám, 32–65.
 
Schleicher Vera 2007 Tárgyak és vágyak a muzeológiában avagy a zsákmány sorsa. In: Fejős Zoltán – Frazon Zsófia (szerk.): Pillanatképek a mából. A kortárs kultúra múzeumi feldolgozása. Néprajzi Múzeum, Budapest, (MaDok-füzetek, 5.), 82–90.


Kiállítások

Emlékezzünk. 1920. június 4. LDM, 2010. június 4. – november 4. Kurátor: Limbacher Gábor, Rainer Pál. http://www.vmmuzeum.hu/kiallitas/kamara/trianon_2010.html
 
Veszprémiek az I. világháborúban, az I. világháború Veszprémben. LDM, 2014. szeptember 30. – 2015. október 25. Kurátor: Rainer Pál http://www.ldm.hu/hu/kiallitasok/idoszakos/i-vilaghaborus-kiallitas-a-muzeumban
 
Hivatása kézilabdázó. Veszprémi kézilabdatörténet. LDM, 2011. február 22. – május 29. Kurátor: Király András, Kákonyi Anna, Dohnál Szonja
 
Születés – a gyermekáldás kultúrája. LDM, 2012. szeptember 8. – 2013. augusztus 1. Kurátor: Mészáros Veronika http://www.vmmuzeum.hu/kiallitas/tarsadalom/szuletes.html
 
Játékvilágok. LDM, 2014. január 22. – augusztus 20. Koncepció: Schleicher Vera. Kurátor: Mészáros Veronika, Schleicher Vera